Love till the end (Luhan)

- Szeretlek! – nyomott mosolyogva édes csókot ajkaimra, mire elmosolyodtam.
- Én is szeretlek, de többet ne ijessz meg! – enyhültem meg végül, és ölembe húztam, hogy óvjam pőre bőrét a csípős, ősziesen fújó nyári széltől. Hosszú, virágos szoknyácskája fel-fellibbent megmutatva ezzel pálcika lábait, melyek alig tartották a földön. Mindig is repülni akart. El a valóságból, egészen a képzelet világába, vagy a mennyekbe, ám az álmok világa sem állt távol tőle. Éjjelente sokszor beszélt.

- Értsd meg, nem hazudok! Eljönnek értem – mesélte kétségbeesetten zokogva. Nem az volt az első eset, hogy kiabált és menekült álmában. Felriadtam segélykiáltásaira, és visszahoztam a való világba, mint általában.
- Nem az mondom, hogy hazudsz, de ez csak egy rossz álom. Egy rémálom. Régóta kísért, mert valósnak hiszed. Felejtsd el! – próbáltam magához téríteni.

Sosem hittem neki, mikor az álmában megjelent idegenekről beszélt. Azt mondta, eljönnek érte, és soha többé nem jön vissza.

- Lora, gyere vissza! –pattantam fel, és visszarántottam a szikla pereméről.
- Tudod jól, hogy nem esem le. Ott érzem igazán a szelet és a szabadságot – magyarázta áhítattal szemében.
- Féltelek, nagyon jól tudod. Hátha megijeszt valami, vagy csak elveszíted az egyensúlyodat.
- Luhan, édesem. Ez a mi kis titkos helyünk, nincs itt senki, csak az erdő és a rét találkozik. A városiak nem jönnek el ilyen messzire ezért a csodás látványért.
- Igazad van, de akkor is veszélyes.
- Nincs okod aggódni. Nem ez lesz a vesztem, de már megannyiszor elmondtam neked.
- Nem vagy képes megálmodni a jövődet! Egyszer már majdnem elveszítettelek, mert hagytad. Nem kéne hinned ezekben az ostoba képzelgésekben.
- Ezek nem ostoba képzelgések! Így lesz, érzem.
- Legyen. De ígérd meg, ha még egyszer bántanának, mindegy, kik ők, kérlek, próbálj meg menekülni – erre lesütötte szemeit. – Kérlek! Ígérd meg!
- Rendben, megígérem.

- Bármit is mondasz, láttam őket! Zöld inget viseltek, és engem akartak. Eljöttek. Eljöttek értem, Luhan. El kell hinned. Nem képzelődöm.
- Kicsim, kérlek, nyugodj meg – ültem le mellé a kórházi ágyra. – Az orvosok szerint nem tesz jót, ha megerőlteted magad.
- Meg sem próbáltam menekülni – húzta el kezét az enyémtől. – Ez volt a vég, tudtam, hogy nekem ott meg kell halnom.

Mindig is más volt ez a lány, mint az átlag. Más, mint a tucat. Kötődött a természethez, szeretett kint lenni a szabadban. Mindig azt mondta, szüksége van arra, hogy érezze a fák hangját. Elhittem neki, és tetszett, hogy ő így látja az életet. Egy magamfajta szöuli számára felüdülés minden pillanat a szabadban. Mikor kicsit elszökhetek a mindennapos fáradalmak, stresszes utak és betontornyok elől. Parkok, rétek, tavak és ismeretlen, új helyek váltak otthonommá. És én ezt a legkevésbé sem bántam. Élveztem minden másodpercet, amit Lorával tölthettem. Annyi újat mutatott, és annyi mindenre megtanított, hogy meg sem tudnám számlálni. És eleinte minden értelmetlen volt, és kerestem a jó megoldást, a megfelelési kényszeremmel akartam együtt élni, és ő megtanította, hogy egyedül magamnak kell megfelelnem. Ez a csodálatos lány ráébresztett, hogy bár mindig lesznek feletteseink, és elvárások körülöttünk, az a legfontosabb, hogy a mi saját életünk rendben legyen, és szerintünk legyen helyes az, amit teszünk.

Ő is mindig ment a feje után. Bolond volt és játékos. Meggondolatlan, felelőtlen, mégis felnőttesen anyáskodó, és gyermetegül jólelkű. Egy igazi tündér. Sosem hittem a természetfeletti jelenségekben, képességekben, de ő nekem maga volt a csoda. Minden szavával közelebb lendített a vágyott békéhez.

- Add a kezed! – tartotta felém kecses végtagját Lora, mire megragadtam őt. Előttünk macskakőrét jelentette az utat, mögöttünk pedig kedvenc szökőkútja fodrozta vizes hálót. A hétágra sütő nap sugara meg-megcsillant a habzó hullámokon, s a szivárvány illúzióját keltette. A szürke zajt a madarak csendje és a szellő suhogása töltötte be színes csönddel. Lassan az eső is szemerkélni kezdett, s a járókelők pillanatok alatt előkapták az esernyőt, esőkabátot, és a lehető leggyorsabb léptekkel igyekeztek fedél alá húzódni, én pedig behúzódtam egy nagylombú fa alá menedéket keresve.
- Nem jössz? – kiáltottam, ahogy a záporból zivatar duzzadt. Ő csak némán állt a kis ösvényen, és a vízzel megtelt felhőpárnákra révedt. Szemében messziről láttam azt a csillogást, ami mindig megmutatkozott íriszeiben, ha közel érezte magát a természet adta apró csodákhoz. Levette földszínű szandálját, belemarkolt ruhájába, s felhúzta térdéig. Kötött pulóveréből már csavarni lehetett volna a vizet, mikor elmosolyodott és a létező legvidámabb mosollyal kezdett fel, s alá rohangálni a kis úton. Nevetése csilingelő volt, mint mindig. Én csak összefont karokkal figyeltem a fa nyújtotta menedék alól, hogy milyen boldog, milyen örömteli pillanatokat szerez neki az eső.

- Gyere már vissza! – rántottam magamhoz erélyesebben a kis szökevényt.
- Luhan! – kuncogott karjaimban. – Elrontod a játékomat – biggyesztette le kislányosan ajkát, miközben kölyökkutya szemeket meresztve kereste tekintetemet.
- Vigyázz magadra! Meghalok nélküled – támasztottam homlokát az övéhez.
- Én csak veled vagyok teljes egész – nyitotta tágra szemeit, és felpillantott rám.

Ezekben a pillanatokban mindenben biztos voltam. Tudtam, hogy ez a lány lesz a végeztem. Ha elhagy, csak velem teheti. Ha magányos lesz, velem kell gyötörnie magát. Ha meghal, vele megyek. Minden alkalommal, mikor tekintetünk egymásba fonódott, éreztem, hogy hozzám tartozik, hogy sosem veszíthetem el. De ez az alkalommás volt. Magam véltem tükröződni szembogarában, amint egyedül állok az oltár előtt, és várom a tündéremet. Arcomon levakarhatatlan mosoly ül, szemem is huncutul vigyorog, tudja, eljött a nap, mikor a szem tulajdonosa mindenestől megkapja szíve választottját. Órákig is képes lettem volna bámulni, és táplálkozni a látványból.

- Nem lehet megmenteni? Kérem, könyörgöm, csináljanak valamit! –keltem ki magamból a kórteremben. S bár könnyeimtől nem láttam, tudtam, hogy még akkor is angyalian gyönyörű Lora. Az egyetlen lény ezen a Földön, aki holtan is bámulatos. A bőre porcelán fehér, ajkai kezdik elveszíteni vörösségüket, ahogy a szív nem pumpál több vért testébe. A gépek már némák, nem hallani a véget jelző, halálos sípolást sem.
Ráborultam élettelen testére, és jéghideg karját szorongatva zokogtam. Szidtam az eget, szidtam akkor mindent és mindenkit. Korholtam az orvostudományt, és a tehetetlenség keserűségével vettem szépen lassan tudomásul, hogy vége.

- Luhan! Luhan, szerelmem! – fogta meg gyöngéden apró ujjaival arcomat, mire elmosolyodtam. – Megint elkalandoztál? – mosolyodott el.
- Igen, bocsáss meg – válaszoltam egy biztató mosollyal. – Egy pillanatra magam is elhittem képzeletem szüleményét.
- Már érted az álmaimat?
- Értem, és elhiszem – vettem kezecskéit tenyerembe, s csókot leheltem rájuk. – Gyere, nehogy megfázz – ültem le kedvenc padunka, s ölembe húztam a természet legcsodálatosabb szüleményét. – Velem maradsz, mindörökre?

- Nagyi! – hasította ketté a teret egy kisfiú kiáltása. – A bácsi miért beszél magában? – nézett hatalmas szemekkel az idősebbre. – Bolond?
- Nem, kicsikém, csak olyasvalamit veszített el, ami az életénél is többet jelentett neki.
- Micsodát?
- Nem tudhatjuk, de azt hiszem, a reményt az igaz szerelemre.

- Velem maradsz? Felelj! Ugye velem maradsz? – kérdeztem kétségbeesetten, s kissé megrántottam kezeit. Bármennyi is erőlködtem, nem érkezett válasz. A női alak halványodni kezdett, s amint válaszra nyitotta száját, a szellő elfújta, mintha sosem létezett volna. Ijedten néztem magam köré, s mikor ráeszméltem, hogy utolsó reményfoszlányom is elszállt, mint egy elsárgult falevél az őszi szélben, megannyiszor utánakaptam az égbe, hátha visszahozhatom őt. Ahogy kapkodtam, fáradnak, és gyengének éreztem magam. Kezemre pillantottam, öreg volt, eres. Lassan a szökőkúthoz sétáltam, s rémülten vettem tudomásul; az idő arcomra égett. Megtapintottam homlokomat, s nem hamis tükröt állított elém a víz, valóban ráncos voltam, és vén, és megfáradt, és kétségbeesett. Körülnéztem, s az egykor csöndes, eldugott, titkos helyünk mára benépesült park. Vidáman játszó kisgyerekek és rájuk gondosan vigyázó szülők és nagyszülők hangja töltötte be a teret. Mosoly, kiáltás és gondtalan boldogság jellemezte a zöld rétet. Lassan végigjártam minden kis szegletét, és elszörnyedtem. Minden közös emlékünk helye eltűnt. A lombos fa, a kedvenc padunk és a csöndes rét. Már semmi sem ugyanaz. Néhány dolog ezért mégis megmaradt. A szökőkút, és a macskakövesút, és az emlékek, és a szerelmem.

- Minden rendben? Jól van, kedvesem? – kérdezte az imént nagyinak szólított hölgy, amint mellém ért.
- Csak vén fejemre eszméltem rá az élet egy nagy igazságára – mosolyodtam el a kutat bámulva.
- Mi lenne az? – kérdezte érdeklődve az asszony.
- Az igazság idővel mindig hazugsággá rohad.