Sorrow (Chanyeol)

Párjául választott. Felkért, hogy legyek én az, aki partnerként és társként segíti majd a táncban. Igent mondtam, ám akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mibe keverem magam ezzel az egyszerű szóval.

Ha belegondolok, mindig is különösen kötődtem a táncokhoz. Fix partnerem ugyan még sosem volt, mégis úgy gondoltam, ha nem falábú az illető, teljesen mindegy, kivel táncolok. Tévedtem. Fontos az összhang, hogy jól kijöjjünk a partnerrel. Társunk legyen, és segítsen bennünket, ha elakadunk. Én egy ilyen partnert találtam Chanyeol személyében.

A klub ruhatárához sorban állva már biztos voltam benne, hogy érzek valamit. Nem tudtam pontosan, mit, de nem csak egyszerű barátként tekintettem rá. Mikor végre leadtam a kabátom, és igyekeztem kislisszolni a tömegen át egy kevésbé zsúfolt helyre, egymással szemben találtuk magunkat. Kénytelenek voltunk közel simulni, hogy végre kijussak a sorból. Egy ideig a másik szemébe meredtünk szótlanul. Mikor éreztem, az embersereg nem örül jelenlétemnek, kiindultam, mire egy gyors mozdulattal szájon csókolt csak úgy, röviden. Akkor először. 

Haja sötétbarna, már-már feketébe hajlik. Dús, puhább, mint látszik. Arcát pár napos borosta díszíti, ettől lesz igazán férfias. Háta széles, karjai erősek. Mosolya valami olyasmit áraszt, amit képtelen vagyok megfogalmazni. Nem tudom eldönteni, mit akar vele üzenni. Azt hiszem, olykor ő sem tudja egészen pontosan. Ha kedve szottyan, mosolybogyóként küldi szerte vakító fehér fogai látványát a világba, másszor meg csak gunyorosan villantja meg nemtörődöm félmosolyát. Chanyeol az, aki bármit teszek, képes összezavarni. Látszólag csak mosolyogni képes, de az sokszor csak álca. Egy álarc, ami a világ sötétebb oldala elől való menekülésben segíti.

Féloldalasan ül előttem székén. Egyik fülében ugyanaz a zene, amit én is hallgatok épp. Az, ami újra meg újra elindul a lejátszási listámon. A rabja lettem, mert rá emlékeztet. Neki fontos, így számomra is azzá vált. Látom, amint őrlődik. Tudom, valami olyasmit zúdítottam a nyakába, amire nincs felkészülve. Ahogy ül előttem, és magába roskad, látom, mennyire nehéz helyzetbe hoztam. 

Ő a hétvenharmadik szerelmem. Mikor tizenkilenc évesen összetörték a szívemet, összeomlottam. Megállt a szívem, ereimben megfagyott a vér, és képtelen voltam többé úgy lélegezni, mint egy halandó. Megállt velem az idő, és azóta nem öregedtem egy percet sem.

Mikor megtudta, kétségei támadtak. Már nem volt biztos a dolgában, és abban sem, hogy akar-e egyáltalán. Tudta, hogy szüksége lesz egy ilyen barátra, mint amilyen én vagyok. Tudta, hogy képtelen lesz felrúgni valami olyasmit, ami fontos számára. Tudta, hogyha velem is játszana, abba talán belehalnék. Nem akart bántani, de magát sem akarta tönkre tenni. Olyan döntést akart hozni, ami mindkettőnknek jó. De ez a döntés nem létezett. Ott és akkor nem.

- Mióta tudod?

- Ugyan micsodát?

- Gondolkozz!

- Nem tudom, mire gondolsz...

- Ne mondd, hogy nem vetted észre. 

- De mégis mit?

- Ahogy hozzád érek - ragadta meg derekam -, ahogy rád nézek - nézett úgy szemembe, hogy azt hittem, menten elolvadok. 

- Mi-mióta? - habogtam zavartan. 

- Egy ideje. Azt hiszem, közelebb hozott minket egymáshoz az utóbbi pár hónap. 

- Igen, ezt láttam de...

- De mi? Nem tudom, mi van benned, de vonz - hajolt közelebb, majd a klub kellős közepén magához vont és megcsókolt. Gondolkodás nélkül viszonoztam, s csak rövid lélegzetvételnyi időre engedtem el magamtól. 

Mégis olyan, mintha most szeretnék először. Ahogy hallom szívverését, ahogy hozzám ér. Más. Nem olyan, mint a többi hetvenkettő. Elég volt egyetlen közös mozdulat, mikor együtt táncoltunk. Bőven elég volt ahhoz, hogy elindítson bennünk valamit. Egy olyan érzést, amihez foghatót még talán sosem tapasztaltunk. Szerettem már, de nem tudtam, milyen az, mikor az elmém nem tudja elhinni, hogy lehetek a szeretete tárgya. Nem volt ez olyan szerelem, mint a legtöbb. Sőt, valójában nem tudom, mi volt ez.

Ott vártam rá, és reméltem, megpillant az öltözőből kijövet. Tudta, hogy csak miatta voltam a csarnokban. Hétköznap volt, fáradt voltam, de látni akartam. Ott akartam lenni, hogy biztosítsam arról, számíthat rám. Vagy csak látni akartam aközben, ami a szenvedélye.  Azt mondta, én vagyok a szerencsehozója, mert zseniális volt, amit élesben művelt, amint meglátott a sorok között. Ő volt az, aki utolsóként ért ki az öltözőből a társai után. Izgatottan vártam, reméltem, végre pontot teszünk a kettőnk ügyének végére. Így vagy úgy, de már képtelen voltam kétségek közt élni. 

- Szóval...?

- Szóval?

- Jutottál valamire?

- Nem tudom, tényleg, fogalmam sincs, mit kéne tennem. Nem akarok játszani veled, de ne tudd meg, mennyire akarom megint érezni a szád. 

- Értem - sütöttem le szemeimet és csak a lábam jobbra-balra ringására figyeltem. 

- Mit vársz, mit mondjak?

- Nem tudom. Valami konkrétat. 

- Itt és most?

- Jó lenne. 

- Látom, hogy mennyire megvisel. Engem is. - Néma csend követte mondatát, és miközben a forró teámat kortyolgattam, igyekeztem megtartani méltóságom. 

- Szerintem ne legyen köztünk semmi - bökte ki végül. - Jobb lesz mindkettőnknek. Én még nem vagyok kész egy új kapcsolatra, veled meg nem akarok úgy bánni, mint... 

- Tudom. Jó. 

- Nekem most mennem kell, úgy visznek haza. Rendben leszel?

- Persze. 

- Akkor, szia - csókolt homlokon, mire csak lesütött szemmel bólintani tudtam. Mikor elment, visszanézett még egyszer, de már semmi értelme nem volt szemeibe néznem. Sírni akartam, mikor eltűnt alakja a hűvös estében, mégsem tudtam. Könnycsatornáim befagytak, csak ajkam remegett, mintha muszáj volna. 

Egy hétnyi szenvedés és önmaracoglás után ide jutottunk. Fölöslegesen tépelődtünk, értelmetlen vitákat vívtunk magunkkal. Óvtak tőle, féltett mindenki, aki kicsit is ismerte, de én nem foglalkoztam jóakaróimmal. Láttam Chanyeol azon oldalát, amit senki más. Olyasmit osztott meg velem, amit senki mással. És bár meglehet, hogy minden lánynak ezt mondta, én mégis a mai napig hinni akarom, hogy csak velem volt ilyen bizalmas kapcsolatban. Mégis olyan hamar lemondott rólam, mindenféle harc nélkül. A titkom már nem volt titok többé. Jól tudta, hogy mikor ő már az unokáinak mesél rólam, én még mindig tizenkilenc leszek, és újra meg újra átélek valami olyasmit, amihez hasonló már történt velem korábban. Sosem leszek boldog nyugdíjas, nem lesz senki, akit az őrületbe kergetnék a klimaxszal, mert nem lesz részem benne. Nekem nem jár ugrándozó kisgyerek, akivel kúszni-mászni lehet, mikor még csak néhány hónapos. Csak tinédzser lehetek. Fiatalfelnőtt, amíg élek.

Felült az asztalra, lábait a padon pihentette, ahol én ültem. Lábai között foglaltam helyet. Már erősen dolgozott bennem néminemű alkohol, de próbáltam tartani magam, mindhiába. Fáradtan dőltem combjára, mire ő csak fejemet simogatta. Bágyadtan mormogtam neki gondolataimat, amiket józan állapotomban sosem vágtam volna hozzá.
- Tudom, miért nem akarsz.
- Tényleg?
- Igen. Mert félsz. Félsz attól, hogy majd megint megbántanak és mély nyomot hagynak menned úgy, mint legutóbb. Véded magad, nem akarsz sebezhető lenni, mert ha szeretni kezdesz, kiadod magad, és újra bánthatnak. Ezért nem akarsz.
- Nem jársz messze az igazságtól – suttogta fülembe.

- Akkor mi az igazság?
- Jó lenne, ha nem próbálnál meg elemezni – harsogta, majd felállt és kiment a helyiségből, mire utána iramodtam.

- Várj!

- Mire?
- Nem akartam ennyire belemászni a dolgaidba, én csak egyszerűen... – próbáltam visszafogni könnyeimet.
- Tudod, ebből sosem lesz semmi. Nézz magadra. Itt állsz velem szemben szinte sírva. Ez vagyok én, ezt tudom adni neked. Ezt akarod? Mert én nem. Most pedig megyek – mondta, majd elhagyta a bárt, én pedig megsemmisülve álltam ott.

A bárban történt incidens óta nem beszéltünk már úgy, mint azelőtt. Nem fedtünk fel újabb titkokat egymás előtt, nem avattuk be egymást mindennapjainkba. Eleinte még próbáltam érdeklődést mutatni, de hamar rájöttem, zárt ajtókon kopogtatok. Véget ért számomra a középiskola, és új helyet kell találnom. Egy olyat, ahol még nem ismernek. Ahol nem tudják, hogy sokadszorra élem újra a tizenkilencedik évemet. Ahol nem is sejtik, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Ahol ismét egy új emberré válhatok.

Most van egy barátnője. Egy alacsony, törékeny, barna hajú lány mellett találta meg a boldogságot. Talált valakit, aki mindenestől él, és akivel ő is képes élni. De vajon, mikor pár év múlva még mindig egy fiatal testben lesz, és csak lelke gyarapszik, mit szól majd? Tudni fogja, hogy miattam történik az egész? Vajon gyűlölni fog, amiért ő is örökidőkre olyan marad, mint én? Nem tudni. Én csak a boldogságot láttam meg benne, s akaratlanul is halhatatlanná tettem. Még akkor is, ha sosem viszonozta úgy érzéseimet, mint ahogy szerettem volna, ő volt az első reménysugaram, aki miatt elhittem, hogy nem lehetetlen így élni, akit őszinte társnak hittem.