Cseresznyefa (T.O.P.)

Virágzott a cseresznyefa és gyönyörű virága ellepte az összes fát. Az emberek ilyenkor ünnepeltek, de te nem.

Több hónapja próbáltál erőd gyűjteni, hogy odamenj végre ahhoz az emberhez, akiért élsz, de sosem mertél. Mindig valami idióta indokkal próbáltál kibújni az elől, hogy egyáltalán kettesben maradjatok. Féltél a helyzettől, ugyanakkor jól esett volna a közelsége. Nem lehet mit mondani rád, csak annyit, hogy nyuszi voltál még egy rövid, négyszemközti csevejhez is.
Közös volt a baráti társaságotok, sokszor találkoztatok egy kis grillezésen, vagy akár egy hatalmas buli keretein belül. Nem voltatok már tinédzserek, mégis úgy érezted magad, mikor a közelében voltál, mintha épp szívrepesve várnád, hogy elhívjon a gimis bálba. Sokszor úgy viselkedtetek, mint az óvodások, akik túl sokat aludtak a délután folyamán és a fölösleges energiájukat meg a humoréhségüket a csínyekkel próbálták csillapítani. Amikor viccelődés közben véletlenül egymáshoz értetek, tested libabőrős lett, és apró kis lepkék repkedtek a gyomrodban, szíved egyszerre megállt és hevesen vert, pedig csak pár másodpercről volt szó.
- Most pedig kérem, Choi Seunghyun, mondja el a gyászbeszédet.
- Myeongbae fantasztikus ember volt. Sajnálom, hogy nem láthatja már ezt a csodálatos cseresznyefa virágzást, mert imádta és igazán megérdemelte volna. - kezdett bele.
Ezek a szavak szakították félbe a gondolatmenetedet. Önzőnek és tapintatlan bunkónak érezted magad, amiért csak gondolatban is, de elkalandoztál. Elvégre egy temetésen voltatok. A közös baráti kör közös örömöt, szórakozást, ám olykor közös fájdalmat is jelentett. A csapat egyik fő, összetartó fiúját baleset érte. Frontálisan beleütközött egy másik autóba. A másik sofőr már jobban van, bár súlyos sérülésekkel került kórházba, a közös barátotok azonban a helyszínen életét vesztette. Váratlanul ért mindenkit a hír, nem értettétek, miért pont neki kellett otthagynia benneteket.
Miközben Tabi a beszédet mondta, mindenki elérzékenyült. Szemedből gyorsan csobogó patakként ömlöttek a krokodilkönnyek, de próbáltál erős maradni és csendben gyászolni.
Véget ért a temetés, elbúcsúztattátok Myeongbae-t. A közeli barátok és a család még sokáig állt a sírt nézve, majd szép lassan elszivárogtak az emberek. Már nem bírtál tovább ott állni, muszáj volt mozdulnod a temető zord, nyomott hangulatából. Pár utcányira volt a kedvenc parkod, ami tele volt cseresznyefával, a park közepén pedig egy hatalmas szökőkút állt. Leültél a szélére és kicsit fellocsoltad arcodat. Érezted, hogy ha nem frissíted fel magad, hamarosan elveszted az eszméleted.
A Nap ragyogó sugaraitól gyönyörűen csillogott arcod, és persze a víz. Bár nem voltál már a helyszínen, a történtek nagyon felkavartak és a könnycseppek szép lassan újra meg újra letáncoltak arcodon. Becsuktad a szemed és a Nap felé fordítottad fájdalommal teli arcodat, s élvezted, ahogy felmelegít a nyári napsütés és a szellő.
Szép lassan eltűnni látszott a fény. Tabi volt az, aki elállta a Napot, s leült melléd. Közelhúzott magához, átölelt és finoman simogatott. Hozzábújtál és karjaiban sírtál tovább. Nem zokogtál, csak halkan könnyeztél. Most nem zavart a közelsége, nem jöttél tőle zavarba. Felnéztél az egyre vigasztalni próbáló Tabira, akinek szintén könnybe borult a szeme.
- Tudom, hogy nagyon fáj. Nekem is. De nem hiszem, hogy azt akarná, hogy ennyire szenvedjünk miatta.
- Nagyon nehéz Tabi. Ráadásul nem tudok elszámolni a lelkiismeretemmel sem.
- Miért nem? Mi történt?
- Mikor volt a temetés. Nem csak rá gondoltam. Ilyenkor mindig eszembe jut az összes félresikerült dolog, vagy az, ami épp porondon van.
- Most is van ilyen? Sosem mesélted. Miért nem?
- Mert nem mertem. Féltem és most is félek.
- Akkor én is megosztok veled valamit.
- Rendben. –bújtál közelebb hozzá.
- Van egy lány. Nagyon különleges, sosem ismertem még hozzá foghatót. – erre eltávolodtál tőle, gondolván kész, vége- Rengeteg őrültségbe volt már benne. Egy baráti társaságba járunk, szerencsére sokat látom, de sosem néztem úgy rá, mint egy nőre. Igazából mindig is úgy néztem rá, de nyilvánosan soha. Senki nem tudhatta meg, hogy mit érzek iránta, mert féltem, mint te. Mi van, ha nem úgy érez, ahogyan én? Viszont az életem részévé vált. Sok kalandot éltünk át együtt. Együtt nevetünk és látod? Együtt is sírunk. – húzódott szolid mosolyra szája.
Egész addig a földet bámultad, most meg lassan, hatalmas csillogó szemekkel néztél rá.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy te vagy az, akiről eddig beszéltem. Féltem, de ha te ettől bátor leszel, vagy jobb kedvre derülsz, hogy lejárattam magam, akkor megérte.
- Hogy gondolhatsz ilyet? Sosem nevetnélek ki, bármilyen butaságot is mondasz.
- Szóval szerinted ez butaság. – hajtotta le fejét.
Megsimítottad arcát, mire egy puszit nyomott a homlokodra, jelezvén, hogy félt és fontos vagy neki. Nem bírtad már, hogy folyton tétlen és néma vagy, így finoman megfogtad tarkóját. Kezed feljebb csúszott és dús hajába túrtál, majd lassan közelebb húztad magadhoz, közben végig a szemébe néztél, figyelted a reakcióját. Ő végig arcodat kémlelte, majd már csak milliméterek választottak el benneteket egymástól. Érezted minden egyes lélegzetvételét. Tudtad, hogy most neked kell lépned, így óvatosan ajkaira leheltél egy csókot. El akartál húzódni, de nem hagyta, megfogta a derekadat és lágyan megnyalta alsóajkadat, mire kissé kinyitottad a szádat, pont annyira, hogy Tabi nyelven bebocsátást nyerjen. Nyelveitek őrült módon jártak, miközben te haját túrtad, ő pedig hátadat simogatta. Hosszas nyelvcsata után elszakadtatok egymástól és szép lassan eltávolodtatok.
- Mi volt a te titkod? – kérdezte Tabi.
- Az, hogy szeretlek. – pirultál el.
- Én is szeretlek. Ettől nem kellett volna félned. – csókolt meg finoman.

Hirtelen szél támadt és az összes cseresznyefavirág szirmát felétek fújta. Rövidke kis fuvallat volt, de mikor véget ért, körülöttetek mindenhol csak szirmok voltak. A járdán, a füvön, még a szökőkútban is.
- Látod? Myeongbae figyel minket és örül, hogy végül egymásra találtunk. – ölelt szorosan Tabi, mire te hozzábújtál. 

Apologize (DoonJoon)

Épp DoonJoon-nal töltöttétek az egyéves évfordulótokat, mikor minden elromlott. A minden alatt szó szerint mindent értek. Bár te tudtad, hogy évfordulótok van, úgy tűnik barátod megfeledkezett az egészről. Ő a kanapén ült és zenét hallgatott, miközben te a kedvencét főzted. Igen, te készültél, és remélted, hogy csak álca, amit most csinál és hamarosan ő is puccba vágja magát, hogy együtt ünnepelhessetek.

Csalódtál. Csak tovább énekelt és dobolt fülében zenével. Még mindig maradt benned egy apró kis reménysugár, hogy csak az utolsó pillanatig húzza az agyadat. A vacsora elkészülte előtt lezuhanyoztál és csinosan felöltöztél. Egy sokat mutató miniszoknyát és egy szintén keveset takaró félvállas felsőt választottál hozzá illő magas sarkú cipővel.
Még mindig nem történt meg a csoda. Megterítettél, rózsaszirmokat szórtál az asztalra és meggyújtottál pár gyertyát. Halkan szóltál, hogy vacsora, amit barátod meg sem hallott, hiszen nem mozdult, csak ült tovább és még mindig a zenével volt elfoglalva.

Odamentél hozzá és lerángattad róla a fülhallgatót.
- Vacsora!
Csodálkozva nézett rád, hogy mi a baj. Nem értett semmit.
- Nem hallottad? Vacsora.
- Mi a baj? – kérdezett csodálkozva.
- Semmi. – durcáztál.
- Hogyhogy ilyen csinos vagy? És mi ez a díszítés?
- Ma van az egyéves évfordulónk te bunkó! – pofoztad meg sírva kirohanva a konyhából.
Ledöbbenten nézett és úgy jött utánad. Megölelt, de te próbáltál elhúzódni, ám sikertelenül.
- Drágám, mikor van az évfordulónk? – kérdezte.
- Június elsején. De miért fontos ez? – szipogtál.
- Mert ma még csak harmincegyedike van. – mosolygott.
- Tessék?! Az lehetetlen. Én…- ránéztél a naptárra- elnéztem az időpontot. Annyira sajnálom DoonJoon, olyan idióta vagyok.
- Shh! Ne mondj ilyet. Csak nagyon beleélted magad a dologba.
- Igen, mindent tökéletesre akartam, és most meg… elrontottam.
- Nyugodj meg. Mi lenne, ha az évfordulónk alkalmából duplán ünnepelnénk? Ha már úgyis ennyit készültél, akkor a mai a te napod, holnap pedig én szerzek neked meglepetést, rendben?
- Túl kedves vagy velem.
- Csak szeretlek. – lehelt egy csókot ajkadra.
- Köszönöm és sajnálom a pofont. Csak annyira rosszul esett. Azt hittem megfeledkeztél rólam. Rólunk.
- Ezt a butaságot verd ki a fejecskédből. Soha, érted? Soha nem feledkeznék meg egy ilyen fontos eseményről a tökéletes nővel, oké?
Csak bólintottál. Lelket simogató volt minden egyes szava. Annak ellenére, hogy üvöltöztél vele, felkaptad a vizet és fel is pofoztad ő türelmesen várt és vigaszt nyújtott számodra.
Nyugodtan ületetek le vacsorázni. Egymást etettétek, borozgattatok és desszertet is fogyasztottatok, majd kicsit összebújtatok. Az este megkoronázása persze az a fergeteges éjszaka volt, amit a kis lepedőakrobatával töltöttél. Az észveszejtő akció után nyugodtan és boldogan feküdtél szerelmed mellkasán. Fantasztikus érzés volt, hogy megtaláltad a tökéletes partnert, akinek van elég türelme hozzád és megért, még akkor is, ha te hibázol. Megnyugtatott, hogy egy ilyen ember kitart melletted már egy éve. 

Obsession (Jiyong)

Barátod cigarettát tartva kezében némán állt a teraszon. Csak bambult. Bámult ki a fényektől világos városba.
Távolról figyelted. Nem mertél közelebb lépni hozzá, hagytad, hogy lenyugodjon. Az előbb hatalmas vitába keveredtetek és a hatalmas üvöltözés közepette elcsattant egy pofon is. Nem, nem te adtad. Te az áldozat voltál, és bármennyire is furcsa, megértetted, hogy miért kaptad. Nem fair olyanokkal visszavágni, amiről semmit nem tudsz. Jiyong keze nyoma még mindig ott égett arcodon, s könnyes szemekkel figyelted, mit fog tenni.

- Ez mire volt jó? – beszélt még mindig háttal neked- Miért kellett tönkretenned a tökéletes esténket az értelmetlen baromságoddal? Nem volt elég a múltkori?
- Sa-sajnálom. Én csak…
- Csak mi? Jól esett? Mindenbe belekötsz, egy nyugodt percünk nincs.

Nem tudtál mit mondani, igazad volt. Leült a zongorához és játszani kezdett. Régi volt már a zongora, jó pár éve nem játszott rajta Ji. Hamisan szólt, majd feléd fordult.

- Most jobb, ha mész. – mondta ördögi hangon.
- Tessék? – szóltál ijedten.

- Meg fogod bánni, ha maradsz. Tünés!

Futni kezdtél, ahogyan csak a lábad bírta, de zárva volt a bejárati ajtó.

- Aj-jaj, lejárt az idő. Elkéstél drága. Most már az enyém vagy.

Megszeppenve álltál az ajtóban és dörömböltél, hátha valami csoda folytán kinyílik. Féltél Jiyongtól, a barátodtól. Közelebb lépett hozzád, kéjesen megnyalta száját, majd olyan közel tolta arcát a tiédhez, hogy minden lélegzetvételét érezted. Megérintetted arcát, de megégett a kezed. Forró volt, felhevült egész teste.

Karjaiba vett és elindult veled a hálószobába. Míg odaértetek szörnyű fájdalmai voltak, perzselt a teste. Ledobott az ágyra, majd rád mászott és harapdálni kezdett. Nem gyengéden, durván és téged figyelmen kívül hagyva.

- Ne! Hagyd abba! Ne bánts! – kérlelted.

Hirtelen egy hatalmas sikollyal a földre zuhantál. Mikor kinyitottad a szemedet, a félálomban lévő Ji nézett rád értetlenül. Mikor meglátott, azonnal kipattant az ágyból és felsegített.

- Mi történt, édesem? Jól vagy? – ölelt magához.
- Csak egy rossz álom volt. Szörnyű álom.
- Mit álmodtál? –simogatott.
- Megütöttél, aztán megégettél és veszekedtünk. Ugye soha nem fogsz bántani?
- Hogy gondolhatsz ilyet kis butus? Előbb teszek kárt magamban, mint benned. Nyugodj meg, itt vagyok melletted.

Szemedbe nézett és finom csókot lehelt ajkaidra. Visszabújtatok az ágyba, szorosan magához ölelt. Dúdolására és lágy érintéseire végül el tudtál aludni.