Ámokfutó (optional bias)

Ámokfutóként rohant be életembe, majd egy szempillantás alatt belopta magát szívembe, s mióta befészkelte magát, képtelen vagyok megszabadulni tőle. Ez az első, ami eszembe jut róla.

Ma, mikor a buszon ültem, és a külvárosból utaztam a nyüzsgő központba elkalandoztam. Csak a fülemben hangosan szóló dallamra figyeltem, miközben a tükörképemet bámultam az ajtóban. A tehetetlenség törvényének köszönhetően az össze-vissza zötykölődő buszon ide-oda csapódtam, míg végül a megfelelő megállóhoz értünk, ahol végre leszállhattam.  Hatalmas csattanással kenődtem a hátsó ajtóra, majd mikor az kinyílt, meglepetten zuhantam a betonra. Jellemző, már megint ez történik. Mindig szerencsétlenkedem, de a mai napon a szokásosnál is félelmetesebb volt az, ahogy összetörtem magam. Egész nap koncentrálni próbáltam, és nyitva tartani szemeimet, ám bármennyire is próbálkoztam, egyszer-egyszer elnehezültek pilláim és – ha csak pár pillanatra is- elbóbiskoltam. Egy ismerős hang keltegetett, miközben a nevemet ismételgette. Amíg elszunnyadtam, másik világban jártam, s mikor megpróbáltak kiűzni a párhuzamos világbeli csodás életemből, még mindig abban a tudatban voltam, hogy ő az, aki szólongat. De persze tévedtem. Csalódottan nyitottam ki szemeimet tudomásul véve, hogy ismét csak egy álom volt. Egy nyomorult, visszatérő álom, ami csak újabb reménnyel tölt el, hisz olyan valósághű minden egyes alkalommal.

A hazafelé út sem volt épp leányálom. Miután hosszú, óráknak tűnő percekig vártam a tűző napon a talpamat égető magassarkúban, végre felszállhattam a hőség ellen egyetlen mentsvárként szolgáló légkondicionált buszra. Szokásomhoz híven ismét jobbra-balra dülöngéltem a kapaszkodót fogva, másik kezemben a mobiltelefonommal. Végül ülőhelyre leltem, így lábaim felszabadultak, és ismét arra koncentráltam, amire reggel. Semmire. Elbolyongtam képzeletbeli kis világomban. Meglátogattam a kert végi hatalmas fát egy gitárral és játszani kezdtem, aztán csak feküdtem magatehetetlenül az élénkzöld gyepen. Egy idős hölgy zökkentett ki az ábrándozásból, mikor ki akart mászni mellőlem. Kiengedtem, és az egyre rohanó fákat láttam elsuhanni magam mellett. A lombkoronájukat csodáltam, és úgy éreztem, kicsit én is ott fenn vagyok az égben, és szállok, mint egy gondtalan lepke. Ismételten visszatértem a valóvilágba, mikor fejem koppant az előttem lévő ülés háttámláján. Nagyszerű, újabb lila folt. Leszálltam a megállónál és égő fájdalmat érezve talpamban indultam gyorsan hazafelé. Az egész napi mélabúmat tetőzte, hogy még mindig ő járt a fejemben. A képzeletem világába menekültem, ahol csak az én akaratom érvényesült. Egy libikókán ültünk egymással szemben, mint az óvodás kisgyerekek, akik még gondtalan játékkal palástolták azt a fajta szomorúságot, amit a meg nem szerzett édességek okoztak nekik. Felhőtlennek tűnt a kettőnk boldogsága, csak nevettünk a másikra, miközben fel-le járt a mozgó játék. Mint minden jónak, ennek is hamar vége szakadt. 

Egész nap cinikusan jókedvem volt. Nevettem a világon. Tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Ki akartam szelőztetni a fejemet, csak menekültem a szürke hétköznapok mókuskerekéből, és szabadulni akartam attól, ami éjt nappallá téve üldözött. Az érzéstől, hogy bármit tesz, bárhogyan bánik velem, én a szívem mélyén az övé vagyok, és ez ellen semmit sem tudok tenni. Minden mozzanata előttem van, ahogy beszél, jár, nevet. Édes mosolyát csak bódító illata képes feledtetni velem. Utópikus képzelgéseimnek semmi sem vethetett véget. Sem a hideg szél, mely arcomat mardosta, miközben szellemként libbentem egyik fától a másikig, sem a kutyák őrült ugatása a kertvárosban. Csupán egy valaki vethet véget ennek az egésznek, az, aki miatt elkezdődött. 

Álmodozó típus vagyok, hiszek az álmokban, a tündérmesékben és a boldog végben. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy legtöbbször ez nem jön el a várva várt álmok beteljesedése, én mégis hiszek benne. Sajnálom azokat az embereket, akik már csak racionalitással rendelkeznek, és egy kegyetlen valóság táblával felcímkézett burokban élnek, léteznek és gondolkodnak. Az élet ennél azért többet kínál.

Még ha nem is teljesülhetnek a vágyak, egy kicsit mindig részünk lehet a jóban. Már sikerült felfognom csökött kis agyammal, hogy nincs köztünk semmi és soha nem is volt több puszta barátságnál. Én persze mindig többet gondoltam, és beleképzeltem minden kis szituációba a lehető legtöbbet, így tévesztve meg saját elmémet. Végül megcsörrent a telefon. Az ő neve állt a kijelzőn, így remegő kézzel nyomtam be a zöld gombot felvéve ezzel a készüléket. Közben mindenféle gondolatok cikáztak fejemben. A mobil működésétől a gazdasági válság kirobbanásáig minden. Teljesen összezavart már csak az, hogy engem keres. 

- Halló?! – szóltam bele félve.

- Szia! Remélem nem zavarok. –mondta szokásos hangon- Csak segítséget szeretnék kérni, ha nem zavarok. Ugyan, hogy zavarnál? –gondoltam magamban.

- Persze, mondd csak, hallgatlak. – lányos zavaromban persze nem voltam határozott, inkább csak kipréseltem magamból a szavakat.

- Tudod, már én is beiratkoztam a spanyol csoportba, és nem boldogulok. – kezdett bele mondandójába. Hallottam, hogy kicsit zavarban van, sosem kért még tőlem segítséget, de mindig jóban voltunk, így örömmel vettem volna minden pillanatot, amit az ő lágy hangjának hallgatásával tölthetek. 

Amint megvitattuk a kérdéses feladatokat, elköszönt és több napra búcsút mondott. Egyszerűen felszívódott, sehol nem láttam, és kissé a feledés homályába is merült. Pár nap múlva, mikor a buszmegálló felé sétáltam szembejött velem egyik barátja társaságában. Azonnal mosolyra görbült a szám, hiszen érzéseim változatlanok voltak. Mire egymáshoz értünk, már derűs mosollyal köszöntem neki, de ő figyelembe sem vett, és elsétált mellettem. Az élet fintora lehet, hogy rögtön beborult az ég, és a Nappal együtt a vidámságom és a mosolyom is eltűnt arcomról. 

Teltek-múltak a napok, hetek és ismét eltűnt. Persze nem tudtam kiverni fejemből, és valami mindig emlékeztetett rá. Egy szó, egy dal, vagy egy jellegzetes mozdulat és rögtön eszembe juttatott mindent. 

Már nyár közepén jártunk, mikor barátnőmnél töltöttem pár napot. Akkor tudatosult csak bennem, hogy az oroszlán barlangjához már nem is lehetnék közelebb. Minden percben eszembe jutott, hogy csak pár méterre van tőlem, és bármelyik pillanatban feltűnhet. És mit ad Isten? Pár perccel később belépett az ajtón egyik szomszédja kíséretében. Már későeste volt, sötét lepel fedte az eget, melyek felhő formájában jelentek meg. Mikor kimentünk kicsit lehűlni, kitisztult az égbolt felfedve ezzel aranyként tündöklő csillagait. Volt más is körülöttünk, mégis úgy éreztem magam, mint mikor képzelgek, és nem létezne külvilág. Ketten feküdtünk az ugróasztal közepén, kicsit összebújva, kicsit romantikusan és csak a csillagokat néztük. Erről álmodik minden lány kiskora óta, nem igaz? Én átéltem, azzal, akivel terveztem, aztán néhány órával később egy világ omlott össze bennem. Újabb csalódást kellett átélnem, mikor megtudtam, hogy csupán egy menetet érnék neki. Legszívesebben sírtam volna, de nem tudtam és nem is akartam igazán. Nem érdemelt annyit sem.

Az azt követő találkozásaink során próbáltam távolságtartóbb és ridegebb lenni vele, mint előtte, de sajnos ez nem igazán sikerült. A következő bulin már összefont ujjakkal feküdt az ölemben. Nem hittem a saját szememnek. Ismét megtörtént és nem tehettem ellene semmit. Nem tudtam, hogy miért tudja ezt megtenni velem, miért nem állok végre a sarkamra és hagyom ott őt. Képtelen voltam megtenni.

Már szeptembert írunk, és nyár közepe óta sok idő telt el. Sokat gondolkodtam és beszéltem erről számomra fontos emberekkel. Tudom, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a teendő. Rég nem láttam, és mára már a bensőséges kapcsolatunkból valami felszínes, semmitmondó vacak lett. Már nem tartjuk úgy a kapcsolatot, mint anno, így nem is tudom már, mi történik vele. Csak a hírekből értesülök, meg a pletykákból. Azt beszélik, barátnője van, de ezt nem erősítette meg senki. Furcsa minden képen mással látni, de erről szól, ha valaki népszerű lesz. Egy idő után elszakad a régi gyökerektől és egy új ember lesz. Akaratlanul is változik és van, mikor megfeledkezik arról, hogy honnan is jött, s tudomást sem vesz már a régi barátaitól. Szomorú, hogy én is csak egy múlandó, az idővel elhomályosuló arc vagyok számára, de legalább tudom, hogy minek tartott. Fáj, hogy nem viszonozta soha az iránta táplált érzéseimet, vagy ha mégis, jól titkolta, de talán jobb is így. Sokkal nagyobb szenvedés lenne egy már létezőt elengedni, mint valami soha meg nem történt plátóit.

Koromfekete az égbolt és egyedül vagyok a szeles, sötét utcában, amit csak a kezemben lévő világító lampion tesz beláthatóvá. Az utca egyik felén egy ritka, ugyanakkor ijesztő erdő, míg a másikon a kopár temető. E két oldal közt próbálok az aranyközépúton maradni, hogy ne vesszen el a kontroll. Még a kezemben érzem az irányítást a testem fölött, ha már a lelkemet elvesztettem. Lassan kiérek a temető melletti dombhoz, s teljes erőmből rohanok a tetejére. Megállok kicsit, és megkeresem a Göncölszekeret, amit pár hónapja ő mutatott meg nekem. Ámulva bámulom még mindig, és felidézem az egész nyarat, minden egyes kis mozzanatot, amit közösen éltünk át. Végül nagy levegőt veszek és elengedem a lampiont, hagyom, hadd szálljon a tárgy, s vele együtt minden rossz és jó emlékem, amikben megjelent és őriztem azt, akit már végleg elvesztettem. Egészen addig nézem a lampiont, míg látom az apró, pislákoló fényét, ami eltűnik a sötétségben. Elröpült, megszűnt létezni. Életem ezen szakaszát lezártam,  mégis úgy érzem, nem vagyok teljes. Kitéptek belőlem egy darabot, talán az első, igazi szerelmet engedtem el, vagy csak a visszautasítás fájó tüskéit húztam ki szívemből. Nem tudhatom még, de mostantól megváltozom. 

Act like nothing's wrong (T.O.P.)

Csak elsuhant mellettem, mikor először megláttam. Édes kis nyári szoknyácskát viselt, meg egy fehér pólót. Haja kiengedve, táskája vállán pihent. Igéző tekintete egy apró pillanat alatt elvarázsolt. Mámorító illata belém égett, megbűvölt. Azt hittem soha többé nem látom őt, de a sors máshogy határozott.

Néhány nappal később újra felbukkant, s ezúttal nem hagytam, hogy kilibbenjen életemből. Ő volt a víz, mely a fiatal szívemben lángoló tüzet képes volt lehűteni varázslatos, meseszép hangjával, sóhajaival. Azóta sem találkoztam ilyen teremtéssel, mint Ő. Magam sem értem hogyan, és miért, de volt bátorságom megszólítani, így megismertük egymást. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy már a barátnőmnek nevezhetem Isten ajándékát. Öt év korkülönbség volt köztünk, ennyivel voltam én fiatalabb, de nem érdekelte. Fellegekben jártam az alatt az egy év alatt. Minden tökéletes volt közöttünk, amíg egy szép napon mindent elvesztettem.
Képtelen voltam elég időt szentelni szerelmemnek, így választás elé állított. Szerelem vagy karrier? Én vagy a YG? Még mindig hallom magamban a hangját, mikor megremegett, és könnyek között adott ultimátumot. Tudom, hogy nem egyszerű elviselni, ha nincs ideje rád annak, akit szeretsz, de azt mondta, megérti majd. Miért nem tette? Miért volt képtelen elfogadni azt, hogy a népszerűséggel nem csak a fényűző élet és a csillogó holmik járnak, hanem áldozatokat is kell hozni? Annyi mit sem érő, hasztalan mondat futott végig elmémben, hogy össze-vissza habogtam, s egy épkézláb mondatot sem tudtam összerakni azon szavak millióiból, melyek ide-oda cikáztak fejemben. Elvesztem, s akkor fogtam csak fel igazán, hogy bármit is teszek, nem enyém a világ, nem tehetem azt, amit csak akarok, és ugyanolyan parányi pont vagyok a világegyetemben, mint megannyi embertársam.
Végül a karrier mellett döntöttem. Rengeteget dolgoztam, hogy megvalósítsam az álmom, és elismert tehetségként befussak. Őszintén beszéltem vele, hogy ezt miatta kell így alakítanom, és én ugyanúgy szeretem, mint ahogyan azelőtt is. Mindennél jobban, teljes szívből. A legjobbakat kívántam neki, és reméltem, hogy várni fog rám, de ez akkor már semmit sem ért az Ő szemében. Otthagyott és kimondta azt a szót, ami minden szerelmes ember számára a leggyötrelmesebb, szívszorongatóbb négybetűs szó. Vége. Mondhat bárki bármit, lehet akármilyen erős, ha igazán szeretünk valakit, fáj az elvesztése, bárhogyan is történt.
Ott és akkor összetörtem. Lehetetlennek bizonyult feldolgozni, hogy az az egy év, amit közösen éltünk meg, a semmibe vész. Épp olyan volt, mint a világháború lerombolt építményeit újjáépíteni. Sok időbe telt, sok fáradtságba került és minden újabb téglával megannyi szívszorító, önsanyargató emlékkép rebbent fel a magasba. Fel az égbe, egészen a felhők fölé. Oda, ahol akkor jártam, mikor még rózsaszínű ködfátyol fedte szemeimet, és a boldogságtól nem láttam semmit. Oda, ahol őszinte pillanataimban utaztam, mikor megadtam magam, s mindenem felfedtem. Félelmet és zavartságot nem ismerve bármit megosztottam Vele. Szabad voltam, és kétségtelenül boldog. A szabadságot mára már felváltotta a kötelezettség, mely miatt keretek közé szorultam. Olykor kalitkában érzem magam, mint egy nyomorult trópusi madár az Északi-sarkon. Nem érzem úgy, hogy jó helyen lennék, csak bolyongok szüntelen, hátha meglelem a helyem, ahol újra háborítatlan lehetek. Háborítatlan és magányos.
Ne akard, hogy szeressenek, de ne utasítsd el azt, aki szeret. A bölcselet mindent megfogalmaz, ami most bennem kavarog. Csak azt érdemes szeretni, aki képes viszonozni azt. Senkire nem szabad ráerőltetni a szeretetünket. Eleinte még nem értettem, s csak telefonálgattam szüntelen, hátha beleszól az édesen csicsergő hang, mely attól a lánytól származott, aki egykor a mindenem volt. Akiket közel engedek magamhoz, könnyen megbánthatnak, és ez most sem alakult másképp. Boldogan vágtam bele a reménytelennek tűnő románcba, de végül gondtalan fiatalból magányos romantikussá váltam. 
Kínok között tipródom, mert nem tudom elfogadni, hogy vége. Nem megy, képtelen vagyok rá. Nem volt hát más megoldás, kiírtam magamból. Csak akkor talált nyugalomra és békére már meggyötört, satnya lelkem, ha a művészetembe menekülök. Egyetlen mentsváramként a zene szolgált. Semmi másom nem volt, csak a papír, a toll és a csíntalanul cikázó dallamok a fejemben. Rengeteg időmbe telt, mire tudtam rendezni a sorokat, és értelmes, épkézláb mondatokat képeztem a hatalmas szómennyiségből. Nem tudtam, mit írhatnék, így nem gondolkoztam, csak papírra vetettem, amit éreztem. Nem mondhattam el senkinek, hát elmondtam mindenkinek. Tudjuk, a legnagyobb alkotások egy megrázó, felkavaró élmény hatására születik. Számomra ez bővel elég volt egy dal megírásához. Nem egy slágergyanús, semmit mondó szövegű képződményt akartam kiadni a kezemből, hanem egy olyan alkotást, ami segíthet megérteni másoknak, hogy mennyire is fáj az, ha elveszítjük azt az embert, aki számunkra egyszer, nem is olyan régen az egész világot jelentette.
A koncerteken a rajongók velem énekeltek, s mikor felcsendül az első hang a dalból, a nevemet kántálják, majd síri csöndben hallgatják, miről énekelek. Elmondhatatlan az az érzés, mikor akár egy egész stadion veled énekel a te tipródásodról. Eleinte szörnyű volt, hiszen annyi idő után ismét megnyíltam, de most már nem ketten voltunk, hanem az én és az egész világ. Ezzel a szerzeménnyel mindenki számára világossá vált, hogy mennyire is gyenge ember voltam akkor. Mára már nem bánom, hogy megléptem ezt, mert talán sosem lábalok ki a depresszióból, ha nem osztom meg érzéseimet.
Tisztán emlékszem arra, mikor először álltam ki a színpadra ezzel a művel. Baseballütővel kezemben kivetkőztem magamból a színpadon. Romboltam, törtem-zúztam, üvöltöttem és alig észrevehetően sírtam is. Azokban a percekben újraéltem mindent. A kapcsolat első percétől, a megismerkedéstől kezdve, az első csókon keresztül mindent, egészen a szakításig. Az a szeretet, tisztelet és együttérzés, amit azon a koncerten kaptam, felbecsülhetetlen volt. Feltöltött és energiát adott, hogy mellettem állnak. Nem egy-két ember, több száz, több ezer rajongó velem és értem van. Az ő szeretetük akkora pluszt adott számomra, hogy újult erővel vetettem bele magam mindenféle munkába.
Újra megtanultam mosolyogni, bízni és szeretni. Ezt a három dolgot kiöltem magamból egy időre, de szerencsére rengeteg olyan ember állt mellettem a nehéz időkben is, aki támogatott, és ha kellett tortát nyomott az arcába, csak hogy egy apró, felfelé görbülő száj illúzióját fesse arcomra. Ahogy mindent, az idő ezt is begyógyítja. Már csak a szépet és a jót őrzöm.
A turnék és próbák alkalmával gyakran eszembe jut ő, az első és talán egyetlen igazi és őszinte szerelmem. Emlékszem, mikor még együtt, vígan és bohóckodva gyakoroltuk a forgásokat egy-egy számhoz. Mikor még készségesen segített, bármit is kértem tőle, és persze ezt mindig bizalmasan és tisztelettel kezeltem. Egymásért voltunk. Én érte és ő értem.
A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy még ma is téma lesz, hogy mi történt kettőnk közt a múltban. Az újságok és az internet most is tele van a közös képeinkkel, és mindenáron meg akarják találni őt. Nem akarom, hogy keressék és zaklassák, fáj, hogy még mindig belekeverik ebbe az egészbe. Ő nem idol, nem híresség, mégis szerepel a médiában annak ellenére, hogy már semmi közünk egymáshoz.
Sikerült lezártom mindent, ami a múltban történt, beleértve ezt a nehéz korszakot is. Már nem sírok, már nem mar szívembe a hiánya, nem rándul görcse a gyomrom, mikor meghallom nevét. Ha a sors úgy akarja, még úgy is találkozunk egy napon, mikor utunk keresztezi egymásét. Ki tudja? Lehet, hogy csak annyi volt az élet célja ezzel, hogy megmutassa, milyen úgy szeretni valakit, hogy mindened odaadnád egyetlen finom érintéséért.