Ámokfutóként rohant be
életembe, majd egy szempillantás alatt belopta magát szívembe, s mióta
befészkelte magát, képtelen vagyok megszabadulni tőle. Ez az első, ami
eszembe jut róla.
Ma, mikor a buszon ültem, és a külvárosból utaztam a nyüzsgő központba
elkalandoztam. Csak a fülemben hangosan szóló dallamra figyeltem, miközben a
tükörképemet bámultam az ajtóban. A tehetetlenség törvényének köszönhetően az
össze-vissza zötykölődő buszon ide-oda csapódtam, míg végül a megfelelő
megállóhoz értünk, ahol végre leszállhattam.
Hatalmas csattanással kenődtem a hátsó ajtóra, majd mikor az kinyílt,
meglepetten zuhantam a betonra. Jellemző,
már megint ez történik. Mindig szerencsétlenkedem, de a mai napon a
szokásosnál is félelmetesebb volt az, ahogy összetörtem magam. Egész nap
koncentrálni próbáltam, és nyitva tartani szemeimet, ám bármennyire is
próbálkoztam, egyszer-egyszer elnehezültek pilláim és – ha csak pár pillanatra
is- elbóbiskoltam. Egy ismerős hang keltegetett, miközben a nevemet
ismételgette. Amíg elszunnyadtam, másik világban jártam, s mikor megpróbáltak
kiűzni a párhuzamos világbeli csodás életemből, még mindig abban a tudatban
voltam, hogy ő az, aki szólongat. De persze tévedtem. Csalódottan nyitottam ki
szemeimet tudomásul véve, hogy ismét csak egy álom volt. Egy nyomorult,
visszatérő álom, ami csak újabb reménnyel tölt el, hisz olyan valósághű minden
egyes alkalommal.
A hazafelé út sem volt épp leányálom. Miután hosszú, óráknak tűnő percekig vártam a tűző napon a talpamat égető magassarkúban, végre felszállhattam a
hőség ellen egyetlen mentsvárként szolgáló légkondicionált buszra. Szokásomhoz
híven ismét jobbra-balra dülöngéltem a kapaszkodót fogva, másik kezemben a
mobiltelefonommal. Végül ülőhelyre leltem, így lábaim felszabadultak, és ismét
arra koncentráltam, amire reggel. Semmire. Elbolyongtam képzeletbeli kis
világomban. Meglátogattam a kert végi hatalmas fát egy gitárral és játszani
kezdtem, aztán csak feküdtem magatehetetlenül az élénkzöld gyepen. Egy idős
hölgy zökkentett ki az ábrándozásból, mikor ki akart mászni mellőlem.
Kiengedtem, és az egyre rohanó fákat láttam elsuhanni magam mellett. A
lombkoronájukat csodáltam, és úgy éreztem, kicsit én is ott fenn vagyok az
égben, és szállok, mint egy gondtalan lepke. Ismételten visszatértem a
valóvilágba, mikor fejem koppant az előttem lévő ülés háttámláján. Nagyszerű, újabb lila folt. Leszálltam a
megállónál és égő fájdalmat érezve talpamban indultam gyorsan hazafelé. Az
egész napi mélabúmat tetőzte, hogy még mindig ő járt a fejemben. A képzeletem
világába menekültem, ahol csak az én akaratom érvényesült. Egy libikókán ültünk
egymással szemben, mint az óvodás kisgyerekek, akik még gondtalan játékkal
palástolták azt a fajta szomorúságot, amit a meg nem szerzett édességek okoztak
nekik. Felhőtlennek tűnt a kettőnk boldogsága, csak nevettünk a másikra,
miközben fel-le járt a mozgó játék. Mint minden jónak, ennek is hamar vége
szakadt.
Egész nap cinikusan jókedvem volt. Nevettem a világon. Tudtam, hogy ez nem fog
sokáig tartani. Ki akartam szelőztetni a fejemet, csak menekültem a szürke
hétköznapok mókuskerekéből, és szabadulni akartam attól, ami éjt nappallá téve
üldözött. Az érzéstől, hogy bármit tesz, bárhogyan bánik velem, én a szívem
mélyén az övé vagyok, és ez ellen semmit sem tudok tenni. Minden mozzanata
előttem van, ahogy beszél, jár, nevet. Édes mosolyát csak bódító illata képes
feledtetni velem. Utópikus képzelgéseimnek semmi sem vethetett véget. Sem a
hideg szél, mely arcomat mardosta, miközben szellemként libbentem egyik fától a
másikig, sem a kutyák őrült ugatása a kertvárosban. Csupán egy valaki vethet
véget ennek az egésznek, az, aki miatt elkezdődött.
Álmodozó típus vagyok, hiszek az álmokban, a tündérmesékben és a boldog végben.
Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy legtöbbször ez nem jön el a várva várt
álmok beteljesedése, én mégis hiszek benne. Sajnálom azokat az embereket, akik
már csak racionalitással rendelkeznek, és egy kegyetlen valóság táblával felcímkézett burokban élnek, léteznek és
gondolkodnak. Az élet ennél azért többet kínál.
Még ha nem is teljesülhetnek a vágyak, egy kicsit mindig részünk lehet a jóban.
Már sikerült felfognom csökött kis agyammal, hogy nincs köztünk semmi és soha nem
is volt több puszta barátságnál. Én persze mindig többet gondoltam, és
beleképzeltem minden kis szituációba a lehető legtöbbet, így tévesztve meg
saját elmémet. Végül megcsörrent a telefon. Az ő neve állt a kijelzőn, így
remegő kézzel nyomtam be a zöld gombot felvéve ezzel a készüléket. Közben
mindenféle gondolatok cikáztak fejemben. A mobil működésétől a gazdasági válság
kirobbanásáig minden. Teljesen összezavart már csak az, hogy engem keres.
- Halló?! – szóltam bele félve.
- Szia! Remélem nem zavarok. –mondta szokásos hangon- Csak segítséget szeretnék
kérni, ha nem zavarok. Ugyan, hogy
zavarnál? –gondoltam magamban.
- Persze, mondd csak, hallgatlak. – lányos zavaromban persze nem voltam
határozott, inkább csak kipréseltem magamból a szavakat.
- Tudod, már én is beiratkoztam a spanyol csoportba, és nem boldogulok. –
kezdett bele mondandójába. Hallottam, hogy kicsit zavarban van, sosem kért még
tőlem segítséget, de mindig jóban voltunk, így örömmel vettem volna minden
pillanatot, amit az ő lágy hangjának hallgatásával tölthetek.
Amint megvitattuk a kérdéses feladatokat, elköszönt és több napra búcsút
mondott. Egyszerűen felszívódott, sehol nem láttam, és kissé a feledés
homályába is merült. Pár nap múlva, mikor a buszmegálló felé sétáltam
szembejött velem egyik barátja társaságában. Azonnal mosolyra görbült a szám,
hiszen érzéseim változatlanok voltak. Mire egymáshoz értünk, már derűs
mosollyal köszöntem neki, de ő figyelembe sem vett, és elsétált mellettem. Az
élet fintora lehet, hogy rögtön beborult az ég, és a Nappal együtt a vidámságom
és a mosolyom is eltűnt arcomról.
Teltek-múltak a napok, hetek és ismét eltűnt. Persze nem tudtam kiverni
fejemből, és valami mindig emlékeztetett rá. Egy szó, egy dal, vagy egy
jellegzetes mozdulat és rögtön eszembe juttatott mindent.
Már nyár közepén jártunk, mikor barátnőmnél töltöttem pár
napot. Akkor tudatosult csak bennem, hogy az oroszlán barlangjához már nem is
lehetnék közelebb. Minden percben eszembe jutott, hogy csak pár méterre van
tőlem, és bármelyik pillanatban feltűnhet. És mit ad Isten? Pár perccel később
belépett az ajtón egyik szomszédja kíséretében. Már későeste volt, sötét lepel
fedte az eget, melyek felhő formájában jelentek meg. Mikor kimentünk kicsit
lehűlni, kitisztult az égbolt felfedve ezzel aranyként tündöklő csillagait.
Volt más is körülöttünk, mégis úgy éreztem magam, mint mikor képzelgek, és nem
létezne külvilág. Ketten feküdtünk az ugróasztal közepén, kicsit összebújva,
kicsit romantikusan és csak a csillagokat néztük. Erről álmodik minden lány
kiskora óta, nem igaz? Én átéltem, azzal, akivel terveztem, aztán néhány órával
később egy világ omlott össze bennem. Újabb csalódást kellett átélnem, mikor
megtudtam, hogy csupán egy menetet érnék neki. Legszívesebben sírtam volna, de
nem tudtam és nem is akartam igazán. Nem érdemelt annyit sem.
Az azt követő találkozásaink során próbáltam távolságtartóbb és ridegebb lenni
vele, mint előtte, de sajnos ez nem igazán sikerült. A következő bulin már
összefont ujjakkal feküdt az ölemben. Nem hittem a saját szememnek. Ismét
megtörtént és nem tehettem ellene semmit. Nem tudtam, hogy miért tudja ezt
megtenni velem, miért nem állok végre a sarkamra és hagyom ott őt. Képtelen
voltam megtenni.
Már szeptembert írunk, és nyár közepe óta sok idő telt el.
Sokat gondolkodtam és beszéltem erről számomra fontos emberekkel. Tudom, hogy
mi lenne a helyes, mi lenne a teendő. Rég nem láttam, és mára már a bensőséges
kapcsolatunkból valami felszínes, semmitmondó vacak lett. Már nem tartjuk úgy a
kapcsolatot, mint anno, így nem is tudom már, mi történik vele. Csak a hírekből
értesülök, meg a pletykákból. Azt beszélik, barátnője van, de ezt nem
erősítette meg senki. Furcsa minden képen mással látni, de erről szól, ha
valaki népszerű lesz. Egy idő után elszakad a régi gyökerektől és egy új ember
lesz. Akaratlanul is változik és van, mikor megfeledkezik arról, hogy honnan is
jött, s tudomást sem vesz már a régi barátaitól. Szomorú, hogy én is csak egy
múlandó, az idővel elhomályosuló arc vagyok számára, de legalább tudom, hogy minek
tartott. Fáj, hogy nem viszonozta soha az iránta táplált érzéseimet, vagy ha
mégis, jól titkolta, de talán jobb is így. Sokkal nagyobb szenvedés lenne egy
már létezőt elengedni, mint valami soha meg nem történt plátóit.
Koromfekete az égbolt és egyedül vagyok a szeles, sötét
utcában, amit csak a kezemben lévő világító lampion tesz beláthatóvá. Az utca
egyik felén egy ritka, ugyanakkor ijesztő erdő, míg a másikon a kopár temető. E
két oldal közt próbálok az aranyközépúton maradni, hogy ne vesszen el a
kontroll. Még a kezemben érzem az irányítást a testem fölött, ha már a lelkemet
elvesztettem. Lassan kiérek a temető melletti dombhoz, s teljes erőmből rohanok
a tetejére. Megállok kicsit, és megkeresem a Göncölszekeret, amit pár hónapja ő
mutatott meg nekem. Ámulva bámulom még mindig, és felidézem az egész nyarat,
minden egyes kis mozzanatot, amit közösen éltünk át. Végül nagy levegőt veszek
és elengedem a lampiont, hagyom, hadd szálljon a tárgy, s vele együtt minden
rossz és jó emlékem, amikben megjelent és őriztem azt, akit már végleg
elvesztettem. Egészen addig nézem a lampiont, míg látom az apró, pislákoló
fényét, ami eltűnik a sötétségben. Elröpült, megszűnt létezni. Életem ezen
szakaszát lezártam, mégis úgy érzem, nem
vagyok teljes. Kitéptek belőlem egy darabot, talán az első, igazi szerelmet
engedtem el, vagy csak a visszautasítás fájó tüskéit húztam ki szívemből. Nem
tudhatom még, de mostantól megváltozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése