Csak elsuhant mellettem, mikor először megláttam. Édes kis nyári szoknyácskát viselt, meg egy fehér pólót. Haja kiengedve, táskája vállán pihent. Igéző tekintete egy apró pillanat alatt elvarázsolt. Mámorító illata belém égett, megbűvölt. Azt hittem soha többé nem látom őt, de a sors máshogy határozott.
Néhány nappal később újra felbukkant, s ezúttal nem hagytam, hogy kilibbenjen életemből. Ő volt a víz, mely a fiatal szívemben lángoló tüzet képes volt lehűteni varázslatos, meseszép hangjával, sóhajaival. Azóta sem találkoztam ilyen teremtéssel, mint Ő. Magam sem értem hogyan, és miért, de volt bátorságom megszólítani, így megismertük egymást. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy már a barátnőmnek nevezhetem Isten ajándékát. Öt év korkülönbség volt köztünk, ennyivel voltam én fiatalabb, de nem érdekelte. Fellegekben jártam az alatt az egy év alatt. Minden tökéletes volt közöttünk, amíg egy szép napon mindent elvesztettem.
Képtelen voltam elég időt szentelni szerelmemnek, így választás elé állított. Szerelem vagy karrier? Én vagy a YG? Még mindig hallom magamban a hangját, mikor megremegett, és könnyek között adott ultimátumot. Tudom, hogy nem egyszerű elviselni, ha nincs ideje rád annak, akit szeretsz, de azt mondta, megérti majd. Miért nem tette? Miért volt képtelen elfogadni azt, hogy a népszerűséggel nem csak a fényűző élet és a csillogó holmik járnak, hanem áldozatokat is kell hozni? Annyi mit sem érő, hasztalan mondat futott végig elmémben, hogy össze-vissza habogtam, s egy épkézláb mondatot sem tudtam összerakni azon szavak millióiból, melyek ide-oda cikáztak fejemben. Elvesztem, s akkor fogtam csak fel igazán, hogy bármit is teszek, nem enyém a világ, nem tehetem azt, amit csak akarok, és ugyanolyan parányi pont vagyok a világegyetemben, mint megannyi embertársam.
Végül a karrier mellett döntöttem. Rengeteget dolgoztam, hogy megvalósítsam az álmom, és elismert tehetségként befussak. Őszintén beszéltem vele, hogy ezt miatta kell így alakítanom, és én ugyanúgy szeretem, mint ahogyan azelőtt is. Mindennél jobban, teljes szívből. A legjobbakat kívántam neki, és reméltem, hogy várni fog rám, de ez akkor már semmit sem ért az Ő szemében. Otthagyott és kimondta azt a szót, ami minden szerelmes ember számára a leggyötrelmesebb, szívszorongatóbb négybetűs szó. Vége. Mondhat bárki bármit, lehet akármilyen erős, ha igazán szeretünk valakit, fáj az elvesztése, bárhogyan is történt.
Ott és akkor összetörtem. Lehetetlennek bizonyult feldolgozni, hogy az az egy év, amit közösen éltünk meg, a semmibe vész. Épp olyan volt, mint a világháború lerombolt építményeit újjáépíteni. Sok időbe telt, sok fáradtságba került és minden újabb téglával megannyi szívszorító, önsanyargató emlékkép rebbent fel a magasba. Fel az égbe, egészen a felhők fölé. Oda, ahol akkor jártam, mikor még rózsaszínű ködfátyol fedte szemeimet, és a boldogságtól nem láttam semmit. Oda, ahol őszinte pillanataimban utaztam, mikor megadtam magam, s mindenem felfedtem. Félelmet és zavartságot nem ismerve bármit megosztottam Vele. Szabad voltam, és kétségtelenül boldog. A szabadságot mára már felváltotta a kötelezettség, mely miatt keretek közé szorultam. Olykor kalitkában érzem magam, mint egy nyomorult trópusi madár az Északi-sarkon. Nem érzem úgy, hogy jó helyen lennék, csak bolyongok szüntelen, hátha meglelem a helyem, ahol újra háborítatlan lehetek. Háborítatlan és magányos.
Ne akard, hogy szeressenek, de ne utasítsd el azt, aki szeret. A bölcselet mindent megfogalmaz, ami most bennem kavarog. Csak azt érdemes szeretni, aki képes viszonozni azt. Senkire nem szabad ráerőltetni a szeretetünket. Eleinte még nem értettem, s csak telefonálgattam szüntelen, hátha beleszól az édesen csicsergő hang, mely attól a lánytól származott, aki egykor a mindenem volt. Akiket közel engedek magamhoz, könnyen megbánthatnak, és ez most sem alakult másképp. Boldogan vágtam bele a reménytelennek tűnő románcba, de végül gondtalan fiatalból magányos romantikussá váltam.
Kínok között tipródom, mert nem tudom elfogadni, hogy vége. Nem megy, képtelen vagyok rá. Nem volt hát más megoldás, kiírtam magamból. Csak akkor talált nyugalomra és békére már meggyötört, satnya lelkem, ha a művészetembe menekülök. Egyetlen mentsváramként a zene szolgált. Semmi másom nem volt, csak a papír, a toll és a csíntalanul cikázó dallamok a fejemben. Rengeteg időmbe telt, mire tudtam rendezni a sorokat, és értelmes, épkézláb mondatokat képeztem a hatalmas szómennyiségből. Nem tudtam, mit írhatnék, így nem gondolkoztam, csak papírra vetettem, amit éreztem. Nem mondhattam el senkinek, hát elmondtam mindenkinek. Tudjuk, a legnagyobb alkotások egy megrázó, felkavaró élmény hatására születik. Számomra ez bővel elég volt egy dal megírásához. Nem egy slágergyanús, semmit mondó szövegű képződményt akartam kiadni a kezemből, hanem egy olyan alkotást, ami segíthet megérteni másoknak, hogy mennyire is fáj az, ha elveszítjük azt az embert, aki számunkra egyszer, nem is olyan régen az egész világot jelentette.
A koncerteken a rajongók velem énekeltek, s mikor felcsendül az első hang a dalból, a nevemet kántálják, majd síri csöndben hallgatják, miről énekelek. Elmondhatatlan az az érzés, mikor akár egy egész stadion veled énekel a te tipródásodról. Eleinte szörnyű volt, hiszen annyi idő után ismét megnyíltam, de most már nem ketten voltunk, hanem az én és az egész világ. Ezzel a szerzeménnyel mindenki számára világossá vált, hogy mennyire is gyenge ember voltam akkor. Mára már nem bánom, hogy megléptem ezt, mert talán sosem lábalok ki a depresszióból, ha nem osztom meg érzéseimet.
Tisztán emlékszem arra, mikor először álltam ki a színpadra ezzel a művel. Baseballütővel kezemben kivetkőztem magamból a színpadon. Romboltam, törtem-zúztam, üvöltöttem és alig észrevehetően sírtam is. Azokban a percekben újraéltem mindent. A kapcsolat első percétől, a megismerkedéstől kezdve, az első csókon keresztül mindent, egészen a szakításig. Az a szeretet, tisztelet és együttérzés, amit azon a koncerten kaptam, felbecsülhetetlen volt. Feltöltött és energiát adott, hogy mellettem állnak. Nem egy-két ember, több száz, több ezer rajongó velem és értem van. Az ő szeretetük akkora pluszt adott számomra, hogy újult erővel vetettem bele magam mindenféle munkába.
Újra megtanultam mosolyogni, bízni és szeretni. Ezt a három dolgot kiöltem magamból egy időre, de szerencsére rengeteg olyan ember állt mellettem a nehéz időkben is, aki támogatott, és ha kellett tortát nyomott az arcába, csak hogy egy apró, felfelé görbülő száj illúzióját fesse arcomra. Ahogy mindent, az idő ezt is begyógyítja. Már csak a szépet és a jót őrzöm.
A turnék és próbák alkalmával gyakran eszembe jut ő, az első és talán egyetlen igazi és őszinte szerelmem. Emlékszem, mikor még együtt, vígan és bohóckodva gyakoroltuk a forgásokat egy-egy számhoz. Mikor még készségesen segített, bármit is kértem tőle, és persze ezt mindig bizalmasan és tisztelettel kezeltem. Egymásért voltunk. Én érte és ő értem.
A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy még ma is téma lesz, hogy mi történt kettőnk közt a múltban. Az újságok és az internet most is tele van a közös képeinkkel, és mindenáron meg akarják találni őt. Nem akarom, hogy keressék és zaklassák, fáj, hogy még mindig belekeverik ebbe az egészbe. Ő nem idol, nem híresség, mégis szerepel a médiában annak ellenére, hogy már semmi közünk egymáshoz.
Sikerült lezártom mindent, ami a múltban történt, beleértve ezt a nehéz korszakot is. Már nem sírok, már nem mar szívembe a hiánya, nem rándul görcse a gyomrom, mikor meghallom nevét. Ha a sors úgy akarja, még úgy is találkozunk egy napon, mikor utunk keresztezi egymásét. Ki tudja? Lehet, hogy csak annyi volt az élet célja ezzel, hogy megmutassa, milyen úgy szeretni valakit, hogy mindened odaadnád egyetlen finom érintéséért.
Képtelen voltam elég időt szentelni szerelmemnek, így választás elé állított. Szerelem vagy karrier? Én vagy a YG? Még mindig hallom magamban a hangját, mikor megremegett, és könnyek között adott ultimátumot. Tudom, hogy nem egyszerű elviselni, ha nincs ideje rád annak, akit szeretsz, de azt mondta, megérti majd. Miért nem tette? Miért volt képtelen elfogadni azt, hogy a népszerűséggel nem csak a fényűző élet és a csillogó holmik járnak, hanem áldozatokat is kell hozni? Annyi mit sem érő, hasztalan mondat futott végig elmémben, hogy össze-vissza habogtam, s egy épkézláb mondatot sem tudtam összerakni azon szavak millióiból, melyek ide-oda cikáztak fejemben. Elvesztem, s akkor fogtam csak fel igazán, hogy bármit is teszek, nem enyém a világ, nem tehetem azt, amit csak akarok, és ugyanolyan parányi pont vagyok a világegyetemben, mint megannyi embertársam.
Végül a karrier mellett döntöttem. Rengeteget dolgoztam, hogy megvalósítsam az álmom, és elismert tehetségként befussak. Őszintén beszéltem vele, hogy ezt miatta kell így alakítanom, és én ugyanúgy szeretem, mint ahogyan azelőtt is. Mindennél jobban, teljes szívből. A legjobbakat kívántam neki, és reméltem, hogy várni fog rám, de ez akkor már semmit sem ért az Ő szemében. Otthagyott és kimondta azt a szót, ami minden szerelmes ember számára a leggyötrelmesebb, szívszorongatóbb négybetűs szó. Vége. Mondhat bárki bármit, lehet akármilyen erős, ha igazán szeretünk valakit, fáj az elvesztése, bárhogyan is történt.
Ott és akkor összetörtem. Lehetetlennek bizonyult feldolgozni, hogy az az egy év, amit közösen éltünk meg, a semmibe vész. Épp olyan volt, mint a világháború lerombolt építményeit újjáépíteni. Sok időbe telt, sok fáradtságba került és minden újabb téglával megannyi szívszorító, önsanyargató emlékkép rebbent fel a magasba. Fel az égbe, egészen a felhők fölé. Oda, ahol akkor jártam, mikor még rózsaszínű ködfátyol fedte szemeimet, és a boldogságtól nem láttam semmit. Oda, ahol őszinte pillanataimban utaztam, mikor megadtam magam, s mindenem felfedtem. Félelmet és zavartságot nem ismerve bármit megosztottam Vele. Szabad voltam, és kétségtelenül boldog. A szabadságot mára már felváltotta a kötelezettség, mely miatt keretek közé szorultam. Olykor kalitkában érzem magam, mint egy nyomorult trópusi madár az Északi-sarkon. Nem érzem úgy, hogy jó helyen lennék, csak bolyongok szüntelen, hátha meglelem a helyem, ahol újra háborítatlan lehetek. Háborítatlan és magányos.
Ne akard, hogy szeressenek, de ne utasítsd el azt, aki szeret. A bölcselet mindent megfogalmaz, ami most bennem kavarog. Csak azt érdemes szeretni, aki képes viszonozni azt. Senkire nem szabad ráerőltetni a szeretetünket. Eleinte még nem értettem, s csak telefonálgattam szüntelen, hátha beleszól az édesen csicsergő hang, mely attól a lánytól származott, aki egykor a mindenem volt. Akiket közel engedek magamhoz, könnyen megbánthatnak, és ez most sem alakult másképp. Boldogan vágtam bele a reménytelennek tűnő románcba, de végül gondtalan fiatalból magányos romantikussá váltam.
Kínok között tipródom, mert nem tudom elfogadni, hogy vége. Nem megy, képtelen vagyok rá. Nem volt hát más megoldás, kiírtam magamból. Csak akkor talált nyugalomra és békére már meggyötört, satnya lelkem, ha a művészetembe menekülök. Egyetlen mentsváramként a zene szolgált. Semmi másom nem volt, csak a papír, a toll és a csíntalanul cikázó dallamok a fejemben. Rengeteg időmbe telt, mire tudtam rendezni a sorokat, és értelmes, épkézláb mondatokat képeztem a hatalmas szómennyiségből. Nem tudtam, mit írhatnék, így nem gondolkoztam, csak papírra vetettem, amit éreztem. Nem mondhattam el senkinek, hát elmondtam mindenkinek. Tudjuk, a legnagyobb alkotások egy megrázó, felkavaró élmény hatására születik. Számomra ez bővel elég volt egy dal megírásához. Nem egy slágergyanús, semmit mondó szövegű képződményt akartam kiadni a kezemből, hanem egy olyan alkotást, ami segíthet megérteni másoknak, hogy mennyire is fáj az, ha elveszítjük azt az embert, aki számunkra egyszer, nem is olyan régen az egész világot jelentette.
A koncerteken a rajongók velem énekeltek, s mikor felcsendül az első hang a dalból, a nevemet kántálják, majd síri csöndben hallgatják, miről énekelek. Elmondhatatlan az az érzés, mikor akár egy egész stadion veled énekel a te tipródásodról. Eleinte szörnyű volt, hiszen annyi idő után ismét megnyíltam, de most már nem ketten voltunk, hanem az én és az egész világ. Ezzel a szerzeménnyel mindenki számára világossá vált, hogy mennyire is gyenge ember voltam akkor. Mára már nem bánom, hogy megléptem ezt, mert talán sosem lábalok ki a depresszióból, ha nem osztom meg érzéseimet.
Tisztán emlékszem arra, mikor először álltam ki a színpadra ezzel a művel. Baseballütővel kezemben kivetkőztem magamból a színpadon. Romboltam, törtem-zúztam, üvöltöttem és alig észrevehetően sírtam is. Azokban a percekben újraéltem mindent. A kapcsolat első percétől, a megismerkedéstől kezdve, az első csókon keresztül mindent, egészen a szakításig. Az a szeretet, tisztelet és együttérzés, amit azon a koncerten kaptam, felbecsülhetetlen volt. Feltöltött és energiát adott, hogy mellettem állnak. Nem egy-két ember, több száz, több ezer rajongó velem és értem van. Az ő szeretetük akkora pluszt adott számomra, hogy újult erővel vetettem bele magam mindenféle munkába.
Újra megtanultam mosolyogni, bízni és szeretni. Ezt a három dolgot kiöltem magamból egy időre, de szerencsére rengeteg olyan ember állt mellettem a nehéz időkben is, aki támogatott, és ha kellett tortát nyomott az arcába, csak hogy egy apró, felfelé görbülő száj illúzióját fesse arcomra. Ahogy mindent, az idő ezt is begyógyítja. Már csak a szépet és a jót őrzöm.
A turnék és próbák alkalmával gyakran eszembe jut ő, az első és talán egyetlen igazi és őszinte szerelmem. Emlékszem, mikor még együtt, vígan és bohóckodva gyakoroltuk a forgásokat egy-egy számhoz. Mikor még készségesen segített, bármit is kértem tőle, és persze ezt mindig bizalmasan és tisztelettel kezeltem. Egymásért voltunk. Én érte és ő értem.
A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy még ma is téma lesz, hogy mi történt kettőnk közt a múltban. Az újságok és az internet most is tele van a közös képeinkkel, és mindenáron meg akarják találni őt. Nem akarom, hogy keressék és zaklassák, fáj, hogy még mindig belekeverik ebbe az egészbe. Ő nem idol, nem híresség, mégis szerepel a médiában annak ellenére, hogy már semmi közünk egymáshoz.
Sikerült lezártom mindent, ami a múltban történt, beleértve ezt a nehéz korszakot is. Már nem sírok, már nem mar szívembe a hiánya, nem rándul görcse a gyomrom, mikor meghallom nevét. Ha a sors úgy akarja, még úgy is találkozunk egy napon, mikor utunk keresztezi egymásét. Ki tudja? Lehet, hogy csak annyi volt az élet célja ezzel, hogy megmutassa, milyen úgy szeretni valakit, hogy mindened odaadnád egyetlen finom érintéséért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése