- Miért van egy másik lánnyal? Ráadásul a lakásom ablaka
alatt. Megveszett? –dünnyögtem magamban, mikor megpillantottam Gukie-t az utcán
egy vörös hajú, modell alkatú lánnyal. Igen, féltékeny lettem, mert tudom, hogy
nem nézek ki tökéletesen, és teljesen elveszettnek éreztem magam. Muszáj volt kimennem hozzájuk. Elkapott a zöld
szörny, fogságba ejtett és most nem hagy szabadulni. Bármennyire is szörnyű
dolog a bizalmatlanság, ellenőrizni akartam, hogy kivel van, így pórázt adtam
Luis-ra, a szerelmemtől kapott kutyusra, és mintha csak ártatlanul sétálni
vinném, megindultam lefelé. Persze egy szimpla séta nem azzal indul, hogy őrült
módjára lecsörtetek a lépcsőn, és majd’ fellökve szegény szomszéd nénit futok,
hátha még rajta is kapom őket valamin, amin egyébként nem akartam.
- Áh, szia, édesem. –szólítottam meg, mire egyértelműen összerezzent. Jellemző, valami rosszban sántikál. De komolyan nekem kéne rosszul éreznem magam, amiért a saját lakásomból kijövet megpillantom egy másik nővel?
- Szia. –köszönt vissza kimérten és érzelemmentesen. Persze Luis is érezte, hogy valami nincs rendben. Odaugrált az ismeretlen nőhöz, akit persze Yongguk nem mutatott be nekem, és őrült módon ugatni kezdte. Nem mondhatjuk fenyegetőnek, ahogy egy kis foxie kutyus torkaszakadtából ugat, de megmosolyogtatott.
- Ki ez a nő? –tettem fel az első kérdést, amelyre ha őszintén válaszol, minden kérdőjel eltűnik elmémből, mert kiderül az igazság.
- Csak…- habozott kicsit- a nővérem. –mondta nemes egyszerűséggel. Mintha teljesen természetes lenne, hogy fényes nappal, mikor neki is dolgoznia kéne, egy általam nem ismert nőre azt mondja, hogy a nővére.
- Mióta európai a családod? –tettem fel egy újabb kérdést, mely alól képtelenség volt kibújni, ugyanis ahogy Luis után mentem, teljesen egyértelművé vált számomra, hogy nem koreai, de még csak nem is ázsiai a lány, akit pesztrál.
- Mióta vonsz kérdőre? –szúrt vissza egy egyszerű, három szavas mondattal. Kicsit szíven ütött, de igaza volt, és legbelül tudtam, de hiányzott. – Miért hívsz édesemnek? Nem emlékszel? Köztünk mindennek vége, nem akarsz látni többet, ne is keresselek. –idézte pontosan a szavaimat. Bár szakítottunk, nem felejtettem el, egy hét alatt nem is lehetett volna. Azóta is szeretem, és ezt jól tudja, tudnia kéne.
- A kislánynak földbegyökerezett a lába? –akaszkodott rá a nő az exemre. Szörnyen fájt, hogy nem én vagyok az, akit oltalmazó karjaiba zár, de én mondtam ki, hogy legyen vége. Azt hittem kitartóbb lesz.
- Miért kell mindig veszekednünk? Tudod jól, hogy nem én akartam. –kiabált velem, s hangjától zengett az egész épület.
- Miért kiabálsz? –mondtam már könnyek között, elhaló hangon- Féltelek, értsd meg. Nem akarom, hogy egyszer veled történjen meg az, amit végignézel, vagy…
- Vagy mi? – kérdezett vissza azonnal.
- Amit te művelsz velük. Nem félsz a bosszútól? Bármikor megtalálhatnak, hát ennyire fontos az életed?
- Rémeket látsz. Nem találnak meg, mert nem is keresnek. És hogy feltételezheted rólam egyáltalán, hogy ártanék másoknak?
- De hát ott vagy, és nem tudhatom, hogy mi folyik ott. –indultak útra könnyeim, melyek végigszántva arcomat fényes csíkot hagytak maguk után, s a szőnyegen, meg a ruhámon váltak kis foltokká.
- Nem bízol bennem? –kérdezte már nyugodt hangon, mintha komoly kételyei lennének.
- Bennük nem bízom. –dőltem a falhoz, hogy megtámasszam magam. Csak állt, és nézte, ahogy szépen, lassan összetörök legbelül.
- Nem akarom, hogy vége legyen. –jött közelebb hozzám, s szépen, lassan átkarolta derekamat, magához húzott, és szorosan ölelt.
- Én sem akarom, de beleőrülök az aggodalomba. Abba, hogy nem tudom, hazaérsz-e épségben, vagy talán a kórházban találkozunk legközelebb, esetleg soha többé nem leszel és én… - nem tudtam befejezni a mondatot, ismét könnyeimmel küszködtem. Közben átfontam karjaimmal nyakát, és hozzábújtam, beszippantottam édes illatát, ami mindig megnyugtatott.
- Shh! –csitított- Ne is gondolj ilyesmire. Mindig itt leszek neked, szavamat adom. Bármi is történjék, veled maradok, nem hagylak el, nem leszel egyedül.
Szavai nyugtatóan hatottak rám, de mégsem voltam benne biztos, hogy igaz, amit mond. Tudtam, hogy egyszer minden véget ér, és nem lesz több mi, hanem csak ő, meg én. Külön-külön.
- És ha azt akarom, hogy elmenj? Ha megkérlek rá? Ha könyörgöm? –bukott ki belőlem a rengeteg kérdés.
- Ha azt akarod majd, elmegyek, de csak miattad. Egy darabig próbálkozok majd, aztán szépen lassan eltűnök az életedből, mintha ott sem lettem volna. Nem hagyok nyomot, hogy ne fájjon, de mindig szeretni foglak. – nézett a szemembe. Íriszeiből tisztán láttam, hogy minden egyes szót, s betűt komolyan gondolt, így elhittem szavait.
- Ne haragudj, hogy megkérdeztem, nem gondolom így, csak biztos akartam lenni. –sütöttem le pilláimat.
- Nem kell bocsánatot kérned. –azzal állam alá nyúlt, felemelte fejemet, kényszerítve ezzel, hogy tekintetünk találkozzon, majd édes, szerelmes csókot lehelt párnáimra dús, vörös ajkaival.
- Fogd be! Igazán semmi közöd hozzá. –forgattam meg szemeimet. Ezzel egy időben sikeresen benyomtam a veszekedés indító gombot azon a kis luvnyán.
- Oh, igen? Szerintem már semmi közöd nincs Gukiekához. –mondta nyálas hangon úgy, hogy a hideg futkosott a hátamon. Hogy hívhatja úgy, mint valami plüssmacskát?
- Szerintem ezt majd eldöntjük mi. Neked nincs közöd kettőnkhöz. –úgy éreztem, én nyertem, de rá kellett jönnöm, hogy mégsem.
- Jaj, a lenyalt hajú, szakadt ruhás csaj akarja nekem meg mondani, hogy mit tegyek, meg mit ne? Komolyan ennyire nyeregben érzed magad, szivi? Jobban tennéd, ha visszakotródnál a kis vackodba, ahonnan jöttél. – vetette oda gúnyos vigyorral az arcán. Azt hittem, ott fogok nekiesni annak az idióta pláza-ivadéknak. Tény, hogy nem voltam csúcsformában, hiszen egy hete azon őrlődöm, hogy miért küldtem el végleg.
- Kérlek, engedj be! –könyörgött az ajtóban.
- Nem, megígérted, hogy nem keveredsz bajba. –próbáltam határozott lenni, de éreztem, ahogy valami nekidől az ajtónak. Kinéztem a kukucskálón és láttam, ahogyan a földön fekve könyörög.
- Tudod, - mosolyodott el- nem ígértem meg, csak azt, hogy megpróbálom. – Ahogy elterült a földön, magatehetetlenül, képtelen voltam nem megszánni, és zárva hagyni azt a nyomorult ajtót. Kinyitottam hát, és legnagyobb meglepetésemre összeszedte magát, és bejött. Alig tudott mozogni, minden erejét összeszedve próbált talpon maradni, s több-kevesebb sikerrel meg is oldotta a cirkuszba illő mutatványt.
- Te ittál? – csapott meg valami furcsa szag, mire nevetni kezdett, de persze nem az örömtől. Hangja lekezelően visszhangzott.
- Leittam magam a sarki kocsmában, széket dobáltunk, és most jöttem, hogy visszakönyörögjem magam. Mondd, ennyire ostobának nézel? – tette fel a kérdést, melyre zsigerből igent mondtam volna, ha nem látom arckifejezését. Mintha szánt volna azért, amiért nem ismerem eléggé, és ezt feltételezem róla. Ismertem és pontosan tudtam, hogy akár erre is képes, mert kiszámíthatatlan. Szava hihetetlen, meggondolatlan, felelőtlen és hanyag, de mindemellett akkor is szerettem. – Na, mi van? –kérdezett vissza, hiszen még nem válaszoltam neki. – Már nem is szólsz hozzám? –közelített felém. Kissé megijedtem, de mikor már nem bírta tartani magát, s előttem rogyott össze, kétségbeestem. Mi lesz velem, ha vége? Ha ennyi volt, s most végig kell néznem, ahogy tönkreteszi magát.
Próbáltam összekaparni a földről, és az ő rásegítésével a kanapén kötöttünk ki. Vittem neki vizes borogatást és elláttam sebeit. Ahogy közelebb hajoltam tudtam, hogy nem alkohol bűze az, amit éreztem, hanem az olcsó parfümé, meg a véré, ami teste minden porcikáján ott volt. Persze a vörös nedv nem csak az övé volt, amitől még inkább az őrületbe kergetett. Nem tudtam elképzelni, hogy már megint mibe keveredett. Adtam neki egy fájdalomcsillapítót és elnyomta az álom, így kénytelen voltam várni, amíg felkel, és szépen kitálal nekem.
Pár óra elteltével, az éjszaka közepén éreztem karok kígyózását a derekamon. Természetesen a pár órával ezelőtt ájulás szélén álló váratlan vendégem volt mögöttem. Nem volt erőm megfordulni, így neki háttal kezdtem hozzá a szentbeszédhez.
- Mi volt ez az egész? – kérdeztem tőle nyöszörgő hangon.
- Nyugodj meg kicsim, majd megbeszéljük. –pont az ellenkezőjét érte el céljának. Ennek hatására próbáltam eltolni magamtól, de nem hagyta.
- Eressz. –igyekeztem kibújni erős karjai szorításából.
- Nem engedem azt, akit szeretek. – bújt nyakamhoz, miközben fülembe suttogta a szavakat.
- Nem érdekel. Most rögtön engedj el! –ellenállt utasításomnak, mintha meg sem hallotta volna- Bang Yongguk! Nem mondom még egyszer. – kezdtem el mozgolódni, s végül nagy nehezen kikecmeregtem az ágyból. Számon kérő pillantásokkal figyeltem, ahogy a pihe-puha paplanon fekszik. Összefontam magam előtt karjaimat, jelezve ezzel, hogy ha nem kezd beszélni, mehet, amerre lát.
- Oké-oké. –ült fel, majd kezeit megadóan felemelte- Szóval, mint tudod, voltak balhéim.
- Igen, amibe természetesen akaratodon kívül keveredtél. –szakítottam félbe ironikusan.
- Engeded, hogy végigmondjam? –nézett rámegy darabig, egyik szemöldökét felemelve, majd nagyot sóhajtott és folytatta- Tudod, igazad lett. Akik ellen bármit is vétettem, megtaláltak. Mindig másik útvonalon közlekedtem, de mióta megígértem, hogy nem keveredek bajba, ugyanarra járok. Rájöttek, és mikor a legvédtelenebb voltam, hátulról megtámadtak. Egy nagyobb csapat állt körbe, ütöttek-vertek, magam sem tudom, hogy menekültem el.
Ahogy ecsetelni kezdte, hogy mit tettek vele, nem bírtam tovább. Először csak könnybe lábadt a szemem, aztán kifakadtak a megtelt könnycsatornáim.
- Fejezd be! –ordítottam neki. Az éjszaka nyugodt csendjét csak éles hangom hasította ketté. Barátom szeme kikerekedett. Sosem láthatott még azelőtt ilyennek. Bár a szobát nyomasztó sötétség borította, könnyeim csillogását felfedte a Holdfény. Csak zokogtam. Kezeim magam mellé zuhantak, és ha a gravitáció nem tartott volna a földön, már rég a plafonra másztam volna.
- Kicsim…- indult meg felém, mire hátrálni kezdtem- Kérlek, ne csináld ezt. Nem kell féltened, minden rendben lesz. Én itt leszek veled és vigyázok majd rád. –ölelt át szorosan, akaratom ellenére, amit csak tűrtem, mint valami marionett báb. Mindig is így volt. Úgy táncoltam, s mozogtam, ahogyan ő akarta, mert szerettem teljes szívemből. Ez ma sincs másként, de nem bírom más tovább.
- Állandó rettegésben élek, hogy egészben jössz-e haza, vagy sem. Megígérted, hogy ez megszűnik, de nem így lett. Hazudtál nekem! Megbíztam benned, kitártam előtted szívemet, lelkemet, és cserébe csak annyit kértem, hogy szeress és tisztességesen játszd az élet játékát. Csak ennyit akartam, semmi többet. Azt sem kértem, hogy mindig velem légy, vagy, hogy maradj hűséges. Nem érdekelt semmi, mert szeretlek és aggódom érted. Féltelek és nem alaptalanul. Látod? Megmondtam… - fakadtam ki, s csak úgy áramlottak ki a szavak számon. Nem gondolkoztam, csak azt mondtam, amit a szívem diktált. – De hát… egyszer mindennek vége lesz, nem igaz? – néztem rá könnyes szemeimmel.
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy… - nyelt egy nagyot- vége?
Nem akartam kimondani, de muszáj volt. Egy hang sem hagyta el számat, így csak alig észlelhetően bólintottam. A következő pillanatban már a falnak nyomva éreztem szerelmem leheletét. A falra csapott fejem mellett, majd arcomba sziszegett.
- Azt mondod vége? Hogy ennyi volt? Miért remegsz? –gúnyos mosolyra húzódott szája, végül kicsit elhúzódott, de nem engedett szökni- Tudom, hogy ennek nem lehet így vége… - hajtotta le fejét.
- Kérlek, hagyj békén, és csak menj el. – suttogtam remegő hangon. Csak megrázta a fejét, hüvelykujját végighúzta alsó ajkán, majd pajzán mosollyal ajkamra tapadt. Eleinte tiltakoztam, de hamar megadtam magam, hiszen szerettem. Derekamnál fogva magához vont, fenekembe markolt, s felhúzta lábamat csípőjéhez. Olyan szenvedéllyel csókolt, hogy minden egyes porcikám beleremegett. Éreztem és kívántam őt, de nem lehetett már többé az enyém. Végül ő szakadt el tőlem nagy nehezen.
- Ne mondd nekem, hogy ennek vége. Nem tudsz élni nélkülem, ahogyan én sem nélküled. – ölelt át szorosan hátamat simogatva.
- Igazad van. – eleresztett és mosolyogva figyelt- Nem tudok nélküled élni. Még nem, de majd megtanulok. Sajnálom, de vége.
- Hé, Carmen, finomabban! –szólt rá Gukie.
- Látom a barátnődnek felvágták a nyelvét. –mosolyodtam el erőltetetten.
- Nem a barátnőm. –jött hozzám közelebb, fülembe suttogva szavait.
- Akkor miért suttogsz? – kaján mosoly húzódott arcára.
- Mert szeretne az lenni. Csak nem tudja, hogy én mást szeretek.
- És ki az a lány?
- Honnan veszed, hogy lány? –vigyorodott el.
- Istenem Yongguk… Még mindig ugyanaz az értetlen idióta vagy. –forgattam meg szemeimet.
- Nem is olyan régen ez még tetszett neked. És látom, Lous is veled van még.
- Nem fogok megszabadulni attól, akit szeretek. – abban a pillanatban megbántam ezt a mondatot, amint kimondtam.
- Szóval engem már nem szerettél.
- Nem, ne értsd félre én csak…
- Ne is törődj vele, már nem tartozol magyarázattal. –megfordult, átkarolta a vörös bombázót és eltűntek az út túloldalán.
- Áh, szia, édesem. –szólítottam meg, mire egyértelműen összerezzent. Jellemző, valami rosszban sántikál. De komolyan nekem kéne rosszul éreznem magam, amiért a saját lakásomból kijövet megpillantom egy másik nővel?
- Szia. –köszönt vissza kimérten és érzelemmentesen. Persze Luis is érezte, hogy valami nincs rendben. Odaugrált az ismeretlen nőhöz, akit persze Yongguk nem mutatott be nekem, és őrült módon ugatni kezdte. Nem mondhatjuk fenyegetőnek, ahogy egy kis foxie kutyus torkaszakadtából ugat, de megmosolyogtatott.
- Ki ez a nő? –tettem fel az első kérdést, amelyre ha őszintén válaszol, minden kérdőjel eltűnik elmémből, mert kiderül az igazság.
- Csak…- habozott kicsit- a nővérem. –mondta nemes egyszerűséggel. Mintha teljesen természetes lenne, hogy fényes nappal, mikor neki is dolgoznia kéne, egy általam nem ismert nőre azt mondja, hogy a nővére.
- Mióta európai a családod? –tettem fel egy újabb kérdést, mely alól képtelenség volt kibújni, ugyanis ahogy Luis után mentem, teljesen egyértelművé vált számomra, hogy nem koreai, de még csak nem is ázsiai a lány, akit pesztrál.
- Mióta vonsz kérdőre? –szúrt vissza egy egyszerű, három szavas mondattal. Kicsit szíven ütött, de igaza volt, és legbelül tudtam, de hiányzott. – Miért hívsz édesemnek? Nem emlékszel? Köztünk mindennek vége, nem akarsz látni többet, ne is keresselek. –idézte pontosan a szavaimat. Bár szakítottunk, nem felejtettem el, egy hét alatt nem is lehetett volna. Azóta is szeretem, és ezt jól tudja, tudnia kéne.
- A kislánynak földbegyökerezett a lába? –akaszkodott rá a nő az exemre. Szörnyen fájt, hogy nem én vagyok az, akit oltalmazó karjaiba zár, de én mondtam ki, hogy legyen vége. Azt hittem kitartóbb lesz.
- Miért kell mindig veszekednünk? Tudod jól, hogy nem én akartam. –kiabált velem, s hangjától zengett az egész épület.
- Miért kiabálsz? –mondtam már könnyek között, elhaló hangon- Féltelek, értsd meg. Nem akarom, hogy egyszer veled történjen meg az, amit végignézel, vagy…
- Vagy mi? – kérdezett vissza azonnal.
- Amit te művelsz velük. Nem félsz a bosszútól? Bármikor megtalálhatnak, hát ennyire fontos az életed?
- Rémeket látsz. Nem találnak meg, mert nem is keresnek. És hogy feltételezheted rólam egyáltalán, hogy ártanék másoknak?
- De hát ott vagy, és nem tudhatom, hogy mi folyik ott. –indultak útra könnyeim, melyek végigszántva arcomat fényes csíkot hagytak maguk után, s a szőnyegen, meg a ruhámon váltak kis foltokká.
- Nem bízol bennem? –kérdezte már nyugodt hangon, mintha komoly kételyei lennének.
- Bennük nem bízom. –dőltem a falhoz, hogy megtámasszam magam. Csak állt, és nézte, ahogy szépen, lassan összetörök legbelül.
- Nem akarom, hogy vége legyen. –jött közelebb hozzám, s szépen, lassan átkarolta derekamat, magához húzott, és szorosan ölelt.
- Én sem akarom, de beleőrülök az aggodalomba. Abba, hogy nem tudom, hazaérsz-e épségben, vagy talán a kórházban találkozunk legközelebb, esetleg soha többé nem leszel és én… - nem tudtam befejezni a mondatot, ismét könnyeimmel küszködtem. Közben átfontam karjaimmal nyakát, és hozzábújtam, beszippantottam édes illatát, ami mindig megnyugtatott.
- Shh! –csitított- Ne is gondolj ilyesmire. Mindig itt leszek neked, szavamat adom. Bármi is történjék, veled maradok, nem hagylak el, nem leszel egyedül.
Szavai nyugtatóan hatottak rám, de mégsem voltam benne biztos, hogy igaz, amit mond. Tudtam, hogy egyszer minden véget ér, és nem lesz több mi, hanem csak ő, meg én. Külön-külön.
- És ha azt akarom, hogy elmenj? Ha megkérlek rá? Ha könyörgöm? –bukott ki belőlem a rengeteg kérdés.
- Ha azt akarod majd, elmegyek, de csak miattad. Egy darabig próbálkozok majd, aztán szépen lassan eltűnök az életedből, mintha ott sem lettem volna. Nem hagyok nyomot, hogy ne fájjon, de mindig szeretni foglak. – nézett a szemembe. Íriszeiből tisztán láttam, hogy minden egyes szót, s betűt komolyan gondolt, így elhittem szavait.
- Ne haragudj, hogy megkérdeztem, nem gondolom így, csak biztos akartam lenni. –sütöttem le pilláimat.
- Nem kell bocsánatot kérned. –azzal állam alá nyúlt, felemelte fejemet, kényszerítve ezzel, hogy tekintetünk találkozzon, majd édes, szerelmes csókot lehelt párnáimra dús, vörös ajkaival.
- Fogd be! Igazán semmi közöd hozzá. –forgattam meg szemeimet. Ezzel egy időben sikeresen benyomtam a veszekedés indító gombot azon a kis luvnyán.
- Oh, igen? Szerintem már semmi közöd nincs Gukiekához. –mondta nyálas hangon úgy, hogy a hideg futkosott a hátamon. Hogy hívhatja úgy, mint valami plüssmacskát?
- Szerintem ezt majd eldöntjük mi. Neked nincs közöd kettőnkhöz. –úgy éreztem, én nyertem, de rá kellett jönnöm, hogy mégsem.
- Jaj, a lenyalt hajú, szakadt ruhás csaj akarja nekem meg mondani, hogy mit tegyek, meg mit ne? Komolyan ennyire nyeregben érzed magad, szivi? Jobban tennéd, ha visszakotródnál a kis vackodba, ahonnan jöttél. – vetette oda gúnyos vigyorral az arcán. Azt hittem, ott fogok nekiesni annak az idióta pláza-ivadéknak. Tény, hogy nem voltam csúcsformában, hiszen egy hete azon őrlődöm, hogy miért küldtem el végleg.
- Kérlek, engedj be! –könyörgött az ajtóban.
- Nem, megígérted, hogy nem keveredsz bajba. –próbáltam határozott lenni, de éreztem, ahogy valami nekidől az ajtónak. Kinéztem a kukucskálón és láttam, ahogyan a földön fekve könyörög.
- Tudod, - mosolyodott el- nem ígértem meg, csak azt, hogy megpróbálom. – Ahogy elterült a földön, magatehetetlenül, képtelen voltam nem megszánni, és zárva hagyni azt a nyomorult ajtót. Kinyitottam hát, és legnagyobb meglepetésemre összeszedte magát, és bejött. Alig tudott mozogni, minden erejét összeszedve próbált talpon maradni, s több-kevesebb sikerrel meg is oldotta a cirkuszba illő mutatványt.
- Te ittál? – csapott meg valami furcsa szag, mire nevetni kezdett, de persze nem az örömtől. Hangja lekezelően visszhangzott.
- Leittam magam a sarki kocsmában, széket dobáltunk, és most jöttem, hogy visszakönyörögjem magam. Mondd, ennyire ostobának nézel? – tette fel a kérdést, melyre zsigerből igent mondtam volna, ha nem látom arckifejezését. Mintha szánt volna azért, amiért nem ismerem eléggé, és ezt feltételezem róla. Ismertem és pontosan tudtam, hogy akár erre is képes, mert kiszámíthatatlan. Szava hihetetlen, meggondolatlan, felelőtlen és hanyag, de mindemellett akkor is szerettem. – Na, mi van? –kérdezett vissza, hiszen még nem válaszoltam neki. – Már nem is szólsz hozzám? –közelített felém. Kissé megijedtem, de mikor már nem bírta tartani magát, s előttem rogyott össze, kétségbeestem. Mi lesz velem, ha vége? Ha ennyi volt, s most végig kell néznem, ahogy tönkreteszi magát.
Próbáltam összekaparni a földről, és az ő rásegítésével a kanapén kötöttünk ki. Vittem neki vizes borogatást és elláttam sebeit. Ahogy közelebb hajoltam tudtam, hogy nem alkohol bűze az, amit éreztem, hanem az olcsó parfümé, meg a véré, ami teste minden porcikáján ott volt. Persze a vörös nedv nem csak az övé volt, amitől még inkább az őrületbe kergetett. Nem tudtam elképzelni, hogy már megint mibe keveredett. Adtam neki egy fájdalomcsillapítót és elnyomta az álom, így kénytelen voltam várni, amíg felkel, és szépen kitálal nekem.
Pár óra elteltével, az éjszaka közepén éreztem karok kígyózását a derekamon. Természetesen a pár órával ezelőtt ájulás szélén álló váratlan vendégem volt mögöttem. Nem volt erőm megfordulni, így neki háttal kezdtem hozzá a szentbeszédhez.
- Mi volt ez az egész? – kérdeztem tőle nyöszörgő hangon.
- Nyugodj meg kicsim, majd megbeszéljük. –pont az ellenkezőjét érte el céljának. Ennek hatására próbáltam eltolni magamtól, de nem hagyta.
- Eressz. –igyekeztem kibújni erős karjai szorításából.
- Nem engedem azt, akit szeretek. – bújt nyakamhoz, miközben fülembe suttogta a szavakat.
- Nem érdekel. Most rögtön engedj el! –ellenállt utasításomnak, mintha meg sem hallotta volna- Bang Yongguk! Nem mondom még egyszer. – kezdtem el mozgolódni, s végül nagy nehezen kikecmeregtem az ágyból. Számon kérő pillantásokkal figyeltem, ahogy a pihe-puha paplanon fekszik. Összefontam magam előtt karjaimat, jelezve ezzel, hogy ha nem kezd beszélni, mehet, amerre lát.
- Oké-oké. –ült fel, majd kezeit megadóan felemelte- Szóval, mint tudod, voltak balhéim.
- Igen, amibe természetesen akaratodon kívül keveredtél. –szakítottam félbe ironikusan.
- Engeded, hogy végigmondjam? –nézett rámegy darabig, egyik szemöldökét felemelve, majd nagyot sóhajtott és folytatta- Tudod, igazad lett. Akik ellen bármit is vétettem, megtaláltak. Mindig másik útvonalon közlekedtem, de mióta megígértem, hogy nem keveredek bajba, ugyanarra járok. Rájöttek, és mikor a legvédtelenebb voltam, hátulról megtámadtak. Egy nagyobb csapat állt körbe, ütöttek-vertek, magam sem tudom, hogy menekültem el.
Ahogy ecsetelni kezdte, hogy mit tettek vele, nem bírtam tovább. Először csak könnybe lábadt a szemem, aztán kifakadtak a megtelt könnycsatornáim.
- Fejezd be! –ordítottam neki. Az éjszaka nyugodt csendjét csak éles hangom hasította ketté. Barátom szeme kikerekedett. Sosem láthatott még azelőtt ilyennek. Bár a szobát nyomasztó sötétség borította, könnyeim csillogását felfedte a Holdfény. Csak zokogtam. Kezeim magam mellé zuhantak, és ha a gravitáció nem tartott volna a földön, már rég a plafonra másztam volna.
- Kicsim…- indult meg felém, mire hátrálni kezdtem- Kérlek, ne csináld ezt. Nem kell féltened, minden rendben lesz. Én itt leszek veled és vigyázok majd rád. –ölelt át szorosan, akaratom ellenére, amit csak tűrtem, mint valami marionett báb. Mindig is így volt. Úgy táncoltam, s mozogtam, ahogyan ő akarta, mert szerettem teljes szívemből. Ez ma sincs másként, de nem bírom más tovább.
- Állandó rettegésben élek, hogy egészben jössz-e haza, vagy sem. Megígérted, hogy ez megszűnik, de nem így lett. Hazudtál nekem! Megbíztam benned, kitártam előtted szívemet, lelkemet, és cserébe csak annyit kértem, hogy szeress és tisztességesen játszd az élet játékát. Csak ennyit akartam, semmi többet. Azt sem kértem, hogy mindig velem légy, vagy, hogy maradj hűséges. Nem érdekelt semmi, mert szeretlek és aggódom érted. Féltelek és nem alaptalanul. Látod? Megmondtam… - fakadtam ki, s csak úgy áramlottak ki a szavak számon. Nem gondolkoztam, csak azt mondtam, amit a szívem diktált. – De hát… egyszer mindennek vége lesz, nem igaz? – néztem rá könnyes szemeimmel.
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy… - nyelt egy nagyot- vége?
Nem akartam kimondani, de muszáj volt. Egy hang sem hagyta el számat, így csak alig észlelhetően bólintottam. A következő pillanatban már a falnak nyomva éreztem szerelmem leheletét. A falra csapott fejem mellett, majd arcomba sziszegett.
- Azt mondod vége? Hogy ennyi volt? Miért remegsz? –gúnyos mosolyra húzódott szája, végül kicsit elhúzódott, de nem engedett szökni- Tudom, hogy ennek nem lehet így vége… - hajtotta le fejét.
- Kérlek, hagyj békén, és csak menj el. – suttogtam remegő hangon. Csak megrázta a fejét, hüvelykujját végighúzta alsó ajkán, majd pajzán mosollyal ajkamra tapadt. Eleinte tiltakoztam, de hamar megadtam magam, hiszen szerettem. Derekamnál fogva magához vont, fenekembe markolt, s felhúzta lábamat csípőjéhez. Olyan szenvedéllyel csókolt, hogy minden egyes porcikám beleremegett. Éreztem és kívántam őt, de nem lehetett már többé az enyém. Végül ő szakadt el tőlem nagy nehezen.
- Ne mondd nekem, hogy ennek vége. Nem tudsz élni nélkülem, ahogyan én sem nélküled. – ölelt át szorosan hátamat simogatva.
- Igazad van. – eleresztett és mosolyogva figyelt- Nem tudok nélküled élni. Még nem, de majd megtanulok. Sajnálom, de vége.
- Hé, Carmen, finomabban! –szólt rá Gukie.
- Látom a barátnődnek felvágták a nyelvét. –mosolyodtam el erőltetetten.
- Nem a barátnőm. –jött hozzám közelebb, fülembe suttogva szavait.
- Akkor miért suttogsz? – kaján mosoly húzódott arcára.
- Mert szeretne az lenni. Csak nem tudja, hogy én mást szeretek.
- És ki az a lány?
- Honnan veszed, hogy lány? –vigyorodott el.
- Istenem Yongguk… Még mindig ugyanaz az értetlen idióta vagy. –forgattam meg szemeimet.
- Nem is olyan régen ez még tetszett neked. És látom, Lous is veled van még.
- Nem fogok megszabadulni attól, akit szeretek. – abban a pillanatban megbántam ezt a mondatot, amint kimondtam.
- Szóval engem már nem szerettél.
- Nem, ne értsd félre én csak…
- Ne is törődj vele, már nem tartozol magyarázattal. –megfordult, átkarolta a vörös bombázót és eltűntek az út túloldalán.
A történtek után gyorsan megtettük a kötelező kis sétánkat
Louisszal, majd visszaindultunk a lakásba. Már rájöttem, hogy rosszul
cselekedtem, csak felszakítottam a fájó sebeket, és még jobban bánt, hogy akkor
véget vetettem a kapcsolatunknak, de nem bírtam rettegésben élni. Nem mintha
most bármi is javult volna. Most is féltem, csak már nem tudom, ha baja esik.
Végül összeszedtem minden bátorságomat, és egy utolsó sms-t küldtem neki,
amivel talán magamban is lezárhatom a kapcsolatot. Ő már úgyis mást szeret, én
meg legalább megnyugszom.
„ Szia! Tudom, bolondnak néztél ma, és sajnálom, hogy
kérdőre vontalak. Azt is sajnálom, hogy akkor úgy beszéltem veled, mint valami
ronggyal. Akkor is ugyanazt éreztem, amit most. Szerettelek és féltettelek,
tudom, hogy rossz társaságba kerültél, és mindent megtettél a barátaidért, de
nem akartalak elveszíteni. Ironikus, nem? Most mégis én vagyok az, aki
összetörve, könnyek között ír neked üzenetet. Ennél jobban már úgysem
járathatom le magam, ezért azt is leírom, hogy sajnálom. Mindent. Megbántam az
egészet, de már késő. Sosem adtam még fel a büszkeségemet, de úgy érzem, te
megérdemled, hogy legalább így bocsánatot kérjek. Megértem, ha nem akarsz
kommunikálni velem, ezért kérlek, csak annyit írj, hogy haragszol-e, vagy sem.
Vigyázz magadra!”
Őrült nehéz volt a küldés gombra kattintani, de megtettem.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hiba volt ennyire megnyílnom neki, viszont egy
olyan tehertől szabadultam meg, amit már nem bírtam volna tovább cipelni. Pár
perccel később pittyent is a telefonom jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Nagy
levegőt vettem, és remegő kézzel nyúltam a készülék után. Megnyitottam az
üzenetet, amiben ez állt:
„Szeretlek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése