Love till the end (Luhan)

- Szeretlek! – nyomott mosolyogva édes csókot ajkaimra, mire elmosolyodtam.
- Én is szeretlek, de többet ne ijessz meg! – enyhültem meg végül, és ölembe húztam, hogy óvjam pőre bőrét a csípős, ősziesen fújó nyári széltől. Hosszú, virágos szoknyácskája fel-fellibbent megmutatva ezzel pálcika lábait, melyek alig tartották a földön. Mindig is repülni akart. El a valóságból, egészen a képzelet világába, vagy a mennyekbe, ám az álmok világa sem állt távol tőle. Éjjelente sokszor beszélt.

- Értsd meg, nem hazudok! Eljönnek értem – mesélte kétségbeesetten zokogva. Nem az volt az első eset, hogy kiabált és menekült álmában. Felriadtam segélykiáltásaira, és visszahoztam a való világba, mint általában.
- Nem az mondom, hogy hazudsz, de ez csak egy rossz álom. Egy rémálom. Régóta kísért, mert valósnak hiszed. Felejtsd el! – próbáltam magához téríteni.

Sosem hittem neki, mikor az álmában megjelent idegenekről beszélt. Azt mondta, eljönnek érte, és soha többé nem jön vissza.

- Lora, gyere vissza! –pattantam fel, és visszarántottam a szikla pereméről.
- Tudod jól, hogy nem esem le. Ott érzem igazán a szelet és a szabadságot – magyarázta áhítattal szemében.
- Féltelek, nagyon jól tudod. Hátha megijeszt valami, vagy csak elveszíted az egyensúlyodat.
- Luhan, édesem. Ez a mi kis titkos helyünk, nincs itt senki, csak az erdő és a rét találkozik. A városiak nem jönnek el ilyen messzire ezért a csodás látványért.
- Igazad van, de akkor is veszélyes.
- Nincs okod aggódni. Nem ez lesz a vesztem, de már megannyiszor elmondtam neked.
- Nem vagy képes megálmodni a jövődet! Egyszer már majdnem elveszítettelek, mert hagytad. Nem kéne hinned ezekben az ostoba képzelgésekben.
- Ezek nem ostoba képzelgések! Így lesz, érzem.
- Legyen. De ígérd meg, ha még egyszer bántanának, mindegy, kik ők, kérlek, próbálj meg menekülni – erre lesütötte szemeit. – Kérlek! Ígérd meg!
- Rendben, megígérem.

- Bármit is mondasz, láttam őket! Zöld inget viseltek, és engem akartak. Eljöttek. Eljöttek értem, Luhan. El kell hinned. Nem képzelődöm.
- Kicsim, kérlek, nyugodj meg – ültem le mellé a kórházi ágyra. – Az orvosok szerint nem tesz jót, ha megerőlteted magad.
- Meg sem próbáltam menekülni – húzta el kezét az enyémtől. – Ez volt a vég, tudtam, hogy nekem ott meg kell halnom.

Mindig is más volt ez a lány, mint az átlag. Más, mint a tucat. Kötődött a természethez, szeretett kint lenni a szabadban. Mindig azt mondta, szüksége van arra, hogy érezze a fák hangját. Elhittem neki, és tetszett, hogy ő így látja az életet. Egy magamfajta szöuli számára felüdülés minden pillanat a szabadban. Mikor kicsit elszökhetek a mindennapos fáradalmak, stresszes utak és betontornyok elől. Parkok, rétek, tavak és ismeretlen, új helyek váltak otthonommá. És én ezt a legkevésbé sem bántam. Élveztem minden másodpercet, amit Lorával tölthettem. Annyi újat mutatott, és annyi mindenre megtanított, hogy meg sem tudnám számlálni. És eleinte minden értelmetlen volt, és kerestem a jó megoldást, a megfelelési kényszeremmel akartam együtt élni, és ő megtanította, hogy egyedül magamnak kell megfelelnem. Ez a csodálatos lány ráébresztett, hogy bár mindig lesznek feletteseink, és elvárások körülöttünk, az a legfontosabb, hogy a mi saját életünk rendben legyen, és szerintünk legyen helyes az, amit teszünk.

Ő is mindig ment a feje után. Bolond volt és játékos. Meggondolatlan, felelőtlen, mégis felnőttesen anyáskodó, és gyermetegül jólelkű. Egy igazi tündér. Sosem hittem a természetfeletti jelenségekben, képességekben, de ő nekem maga volt a csoda. Minden szavával közelebb lendített a vágyott békéhez.

- Add a kezed! – tartotta felém kecses végtagját Lora, mire megragadtam őt. Előttünk macskakőrét jelentette az utat, mögöttünk pedig kedvenc szökőkútja fodrozta vizes hálót. A hétágra sütő nap sugara meg-megcsillant a habzó hullámokon, s a szivárvány illúzióját keltette. A szürke zajt a madarak csendje és a szellő suhogása töltötte be színes csönddel. Lassan az eső is szemerkélni kezdett, s a járókelők pillanatok alatt előkapták az esernyőt, esőkabátot, és a lehető leggyorsabb léptekkel igyekeztek fedél alá húzódni, én pedig behúzódtam egy nagylombú fa alá menedéket keresve.
- Nem jössz? – kiáltottam, ahogy a záporból zivatar duzzadt. Ő csak némán állt a kis ösvényen, és a vízzel megtelt felhőpárnákra révedt. Szemében messziről láttam azt a csillogást, ami mindig megmutatkozott íriszeiben, ha közel érezte magát a természet adta apró csodákhoz. Levette földszínű szandálját, belemarkolt ruhájába, s felhúzta térdéig. Kötött pulóveréből már csavarni lehetett volna a vizet, mikor elmosolyodott és a létező legvidámabb mosollyal kezdett fel, s alá rohangálni a kis úton. Nevetése csilingelő volt, mint mindig. Én csak összefont karokkal figyeltem a fa nyújtotta menedék alól, hogy milyen boldog, milyen örömteli pillanatokat szerez neki az eső.

- Gyere már vissza! – rántottam magamhoz erélyesebben a kis szökevényt.
- Luhan! – kuncogott karjaimban. – Elrontod a játékomat – biggyesztette le kislányosan ajkát, miközben kölyökkutya szemeket meresztve kereste tekintetemet.
- Vigyázz magadra! Meghalok nélküled – támasztottam homlokát az övéhez.
- Én csak veled vagyok teljes egész – nyitotta tágra szemeit, és felpillantott rám.

Ezekben a pillanatokban mindenben biztos voltam. Tudtam, hogy ez a lány lesz a végeztem. Ha elhagy, csak velem teheti. Ha magányos lesz, velem kell gyötörnie magát. Ha meghal, vele megyek. Minden alkalommal, mikor tekintetünk egymásba fonódott, éreztem, hogy hozzám tartozik, hogy sosem veszíthetem el. De ez az alkalommás volt. Magam véltem tükröződni szembogarában, amint egyedül állok az oltár előtt, és várom a tündéremet. Arcomon levakarhatatlan mosoly ül, szemem is huncutul vigyorog, tudja, eljött a nap, mikor a szem tulajdonosa mindenestől megkapja szíve választottját. Órákig is képes lettem volna bámulni, és táplálkozni a látványból.

- Nem lehet megmenteni? Kérem, könyörgöm, csináljanak valamit! –keltem ki magamból a kórteremben. S bár könnyeimtől nem láttam, tudtam, hogy még akkor is angyalian gyönyörű Lora. Az egyetlen lény ezen a Földön, aki holtan is bámulatos. A bőre porcelán fehér, ajkai kezdik elveszíteni vörösségüket, ahogy a szív nem pumpál több vért testébe. A gépek már némák, nem hallani a véget jelző, halálos sípolást sem.
Ráborultam élettelen testére, és jéghideg karját szorongatva zokogtam. Szidtam az eget, szidtam akkor mindent és mindenkit. Korholtam az orvostudományt, és a tehetetlenség keserűségével vettem szépen lassan tudomásul, hogy vége.

- Luhan! Luhan, szerelmem! – fogta meg gyöngéden apró ujjaival arcomat, mire elmosolyodtam. – Megint elkalandoztál? – mosolyodott el.
- Igen, bocsáss meg – válaszoltam egy biztató mosollyal. – Egy pillanatra magam is elhittem képzeletem szüleményét.
- Már érted az álmaimat?
- Értem, és elhiszem – vettem kezecskéit tenyerembe, s csókot leheltem rájuk. – Gyere, nehogy megfázz – ültem le kedvenc padunka, s ölembe húztam a természet legcsodálatosabb szüleményét. – Velem maradsz, mindörökre?

- Nagyi! – hasította ketté a teret egy kisfiú kiáltása. – A bácsi miért beszél magában? – nézett hatalmas szemekkel az idősebbre. – Bolond?
- Nem, kicsikém, csak olyasvalamit veszített el, ami az életénél is többet jelentett neki.
- Micsodát?
- Nem tudhatjuk, de azt hiszem, a reményt az igaz szerelemre.

- Velem maradsz? Felelj! Ugye velem maradsz? – kérdeztem kétségbeesetten, s kissé megrántottam kezeit. Bármennyi is erőlködtem, nem érkezett válasz. A női alak halványodni kezdett, s amint válaszra nyitotta száját, a szellő elfújta, mintha sosem létezett volna. Ijedten néztem magam köré, s mikor ráeszméltem, hogy utolsó reményfoszlányom is elszállt, mint egy elsárgult falevél az őszi szélben, megannyiszor utánakaptam az égbe, hátha visszahozhatom őt. Ahogy kapkodtam, fáradnak, és gyengének éreztem magam. Kezemre pillantottam, öreg volt, eres. Lassan a szökőkúthoz sétáltam, s rémülten vettem tudomásul; az idő arcomra égett. Megtapintottam homlokomat, s nem hamis tükröt állított elém a víz, valóban ráncos voltam, és vén, és megfáradt, és kétségbeesett. Körülnéztem, s az egykor csöndes, eldugott, titkos helyünk mára benépesült park. Vidáman játszó kisgyerekek és rájuk gondosan vigyázó szülők és nagyszülők hangja töltötte be a teret. Mosoly, kiáltás és gondtalan boldogság jellemezte a zöld rétet. Lassan végigjártam minden kis szegletét, és elszörnyedtem. Minden közös emlékünk helye eltűnt. A lombos fa, a kedvenc padunk és a csöndes rét. Már semmi sem ugyanaz. Néhány dolog ezért mégis megmaradt. A szökőkút, és a macskakövesút, és az emlékek, és a szerelmem.

- Minden rendben? Jól van, kedvesem? – kérdezte az imént nagyinak szólított hölgy, amint mellém ért.
- Csak vén fejemre eszméltem rá az élet egy nagy igazságára – mosolyodtam el a kutat bámulva.
- Mi lenne az? – kérdezte érdeklődve az asszony.
- Az igazság idővel mindig hazugsággá rohad. 

I can't let you go (Yongguk)

- Nem hiszem el, hogy már megint koncertezni mész.

- Sajnálom, nem így akartam, de muszáj.
- Várj, kitalálom: így alakult.
- Sajnálom – sóhajtott gondterhelten.
- Ezt már mondtad. Ha nem akarsz más örömhírt megosztani velem, akár le is tehetjük a telefont.
- Várj már, kicsim.
- Mi van? Van egyáltalán értelme ennek az egésznek?
- Hogyne lenne! Szeretlek, és te is szeretsz, nem?
- Nem erről van szó. Mikor láttál utoljára?
- Hmm – gondolkodott el – egy hónapja.
- Erről beszélek.
- Cica, ne csináld. Ez nem is olyan vészes.
- Nem vészes? Igazad van, az előző két hónaphoz képest valóban semmi, de ez így nem kapcsolat.
- Tudom, de minden nap beszélünk.
- És az neked elég? Nem is akarsz hozzám érni? Én érezni akarlak. Az illatodat, a bőrödet, az érintésedet, látni akarom a szemeidet, és nem a koncertfelvételeken akarom nézni a tökéletes testedet. Fel tudod ezt fogni?
- Fel.
- Ez minden?
- Mit mondhatnék? Nem tudok elszabadulni, értsd meg, ez a munkám.
- Az én munkám sem helyhez kötött, mégis képes vagyok várni rád. Szabaddá tudom tenni magam, veled ellentétben engem érdekel, hogy mi van velünk.
- Te nem tudnál jönni?
- Szerinted nem gondoltam még rá? Legszívesebben odaköltöznék, mert te képtelen vagy mozdulni. Nekem viszont nem fán terem a pénz, és bármilyen nehéz is elhinni, Európában máshogy mennek a dolgok. Nem vagyok gazdag. És igen, én szeretlek Yongguk, tényleg, de ez így már nem mehet tovább.
- Ne!
- Mit ne?
- Ki ne mondd!
- Jobb lenne, ha kicsit-
- Fogd be! Nem akarok szakítani! Szünetet sem akarok. Téged akarlak.
- Üres szavak. Ha tényleg így gondolnád, már itt lennél. Nem tudod, hány férfit utasítottam vissza miattad. Egy olyan pasi miatt, aki még csak havi egyszer sem tud rám szánni pár napot.
- De tudok!
- Bizonyítsd!
- Képtelenség…
- Akkor ezzel le is zártuk –mosolyodtál el keserűen, majd egy sós könnycsepp siklott végig pirult orcádon.
- Ugye nem… nem sírsz?
- Szia, YongGuk.
- Mi? Várj! Ne tedd- azzal megnyomtad a piros, hívást megszakító gombot a telefonodon, és a kanapára kucorodtál. Nem ez volt az első eset, hogy fontosabb volt a koncert, mint te. Eleinte nagyon toleráns voltál, és elfojtottad csalódottságodat, de az utóbbi időben a szokásosnál is kevesebb időt töltöttetek együtt, így érthető volt, hogy betelt a pohár. Ezzel az utolsó esélyét is eljátszotta a szemedben, és bármennyire is szeretted, nem bírtad tovább. Fájt a létezése, mert tudtad, nem lehet veled, mégis a tiéd. A legkeserédesebb fájdalom.

Mivel a napjaidat újságíróként nagy forgatagokban, fesztiválokon és díjátadókon töltötted, kevés időt adtál magadnak arra, hogy nosztalgiázz, és hiányérzeted legyen. Ettől függetlenül hiányzott. Nem jobban, mint máskor, sőt, az idő kezdte betölteni a szívedben tátongó űrt szerelmed után.
Amint elrendezted magadban a szerelmi csalódást, úgy tűnt, helyrerázódott az életed. A főnököd is nagyobb, komolyabb feladatokkal bízott meg, mert látta rajtad az elszántságot, és a küzdeni akarást. Ki akartál törni kicsiny kis országodból, így a létező összes külföldi magazinhoz beadtad a jelentkezésedet. Lévén, hogy az anyanyelved mellett angolul, németül és koreaiul beszéltél, elég sok ország szóba jöhetett. Nézegetted a jobbnál jobb ajánlatokat, de mégsem a legtöbbet ígérő nyerte el tetszésedet. Valami belső indíttatásból a Busanba vezetett utad. Mivel a cég állta az útiköltségedet és a szállást is megoldották, nem kellett aggódnod a pénz miatt. Jó volt végre kicsit elszabadulni az otthoni megszokott környezetből, és egy új helyen szerencsét próbálni. Az állásinterjú persze csak a kezdet volt, de szerencsédre sikerült jó benyomást tenned a főszerkesztőre, így megkaptad az állást.
Hamarosan megkaptad a lakásodat, így szélsebesen távoztál kis hazádból, hogy belevesd magad az ismeretlenbe.
Szerencsédre a legtöbb kollégáddal jól kijöttél, de volt egy, aki már a kezdetektől fogva máshogy nézett rád. Junsu tipikus koreai férfi volt. Határozott, mégis előzékeny és udvarias. Megnyerő külseje mögött mindenki szerint egy érző szív, és egy jól megtömött pénztárca lapult. Az összes női munkatársad irigyelt, mert látszólag sikered volt az újgazdag férfinál, bár ez nem túlzottan érdekelt. Mindenáron a munkádra akartál koncentrálni, hogy képes legyél maximumot nyújtani. Nem szerettél csalódást okozni az embereknek, pláne magadnak.

Pár hónap elteltével elégedett voltál mindennel. Nagyjából sikerült beilleszkedned, egy-két barátra is szert tettél, és a munkahelyeden is minden rendben volt.
Épp a péntek esti bárban összeülős estről tartottál haza, mikor Junsu megint bepróbálkozott nálad.
- Na, kérlek. Csak egyszer menjünk el valahová kettesben.
- Nem is tudom, nem lenne jó ötlet. Munkatársak vagyunk.
- Akkor közünk sem lehet egymáshoz?
- Barátok vagyunk, nem? – mosolyodtál el bíztatóan jelezve, hogy még nem veszett oda minden remény.
- Végül is, azok – vette tudomásul csalódottan. Némán sétáltatok egymás mellett, mikor válladon éreztél egy idegen testet.
- Junsu mit művelsz?
- Csak átölellek, mint egy barátot szokás – kacsintott.
- Kiborító vagy, remélem, tudod – nevetted el magad.
- Azért hazakísérhetlek?
- Ha ennyire akarod – sóhajtottál – miért is ne?

Majd’ fél órás séta után megérkeztetek a bérelt lakásodhoz, amit már elég jól berendeztél. A falakat képek díszítették, egy-két személyes tárgyat is elhelyeztél a polcokon, és persze minden a kedvenc tusfürdődtől és gyertyáidtól illatozott. Otthonosan mozogtál a helyen, de mégsem volt tökéletes a kis életed. Valami hiányzott, és bármennyire is erőlködtél, képtelen voltál megfejteni, hogy mi az.
Mikor beléptetek az ajtón, megnyugtató sötétség borította be az egész lakást. Szinte már régi jó ismerősökként köszöntöttétek egymást a nagy feketeséggel. Közeli kapcsolatba kerültetek, mikor még nem tudtad, mi az az újrakezdés, és boldog szinglilét. Azóta persze nem azért szerettél sötétben lenni, mert okod volt sírni, vagy az élet sötét oldalát látni, csupán a megszokás és a veszély motivált. Úgy vélted, a sötétben bármi megtörténhet. Éjjel, a nyílt utcán veszélyes és hátborzongató volt számodra, minden kis, szűk utcácskával újabb lidércek kerültek a szemeid elé. Otthon más volt a helyzet. Elfogadtad, hogy a te fenségterületedre senki idegen nem léphet be, és eszerint az elv szerint éltél, mindenféle félelem nélkül. Bevált.
Az új dolgok rémisztően hatnak minden emberre, és ez alól te sem voltál kivétel. Bátorság kellett otthagyni szeretett szülőhazádat valami újért, de csak a pozitív dolgokat láttad, azok kerültek erőtérbe. A hozzád legközelebb álló személyekkel tudtad tartani a kapcsolatot, a rossz emlékeket magad mögött hagytad, új tapasztalatokat gyűjtöttél, és még inkább önállósodtál és felnőttél, így nem bántad meg döntésedet.
- Hmm – szippantott bele Junsu az szamóca és vanília elegybe, ami a kis magánterületeden terjengett.
- Mi az? – kerested a villanykapcsolót.
- Semmi, olyan jó illat van. Majdnem annyira tetszik, mint te – vont magához rögtön a villany felkapcsolása után.
- Junsu, kérlek. Ezt már számtalanszor megbeszéltük – próbáltad eltolni.
- Nem tudok ellenállni neked, kár volt idáig engedned – csókolt nyakadba, mire akaratlanul is felnyögtél.
- Mi lenne, ha elengednéd a hölgyet? – szólalt meg egy ismerős hang a kanapé irányából.
- Te meg ki a franc vagy, és mit keresel itt? – vonta kérdőre a látogatót Junsu.
- Bang Yongguk. De ________ -nak/nek csak Gukkie – húzta félmosolyra száját, majd egy tökéletesen irányzott mozdulattal kipenderítette Junsut a lakásból, és kulcsra zárta az ajtót. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtál. A szakításotok után – mert te annak szántad az utolsó beszélgetéseteket- telefonszámot cseréltél. Meguntad a folytonos hívogatását, sms-eit és képüzenetei sem hatottak meg, így lépned kellett. Valójában persze teljesen oda voltál érte, és szinte bármit megtettél volna azért, hogy viszont láthasd Yonggukot. A dolgok nem egészen úgy sültek el, ahogy gondoltad. Legvadabb álmaidban sem képzelted volna, hogy egykori kedvesed fél évvel az utolsó beszélgetésetek után váratlanul a lakásodban vár - valószínűleg rád.
- Mit keresel itt?
- Neked is szia. És nincs mit, máskor is megmentelek a gaz csábító elől.
- És ha akartam volna?
- Ugyan kérlek, ezért tiltakoztál? – dőlt a konyhapulthoz és próbálta felvenni a nemtörődöm stílust, ami persze mindig csak álca volt, ha leplezni akarta komoly, mély érzéseit. A tudat, aminek birtokában voltál megrémisztett. Miféle érzéseket akar elrejteni, pláne előled. Teljesen össze voltál zavarodva, magad sem értetted, hogy mi folyik itt, és mire készül.
- Még egyszer megkérdezem. Hogy kerülsz ide? – fontad össze magad előtt karjaidat, és válaszra várva felhúztad egyik szemöldöködet.
- Hozzád jöttem.
- Komoly? Nem is hiszem el. Annyira jó, hogy itt vagy – próbáltál lelkesedést imitálni, természetesen pocsékul.
- Nagyon vicces. A barátnőmhöz jöttem – kunkorodott felfelé szája széle úgy, hogy szemein is látszódott, nyeregben érzi magát.
- Valóban? Akkor mit keresel itt? – A kérdés elhangzása után lassú léptekkel közelített feléd. Reflexszerűen hátrálni kezdtél, mígnem a fal utadat állta. – Basszus – szitkozódtál idegességedben.
- Miért félsz tőlem? Bántottalak valaha? – állt meg tőled néhány lépésnyire.
- Nem, soha. Én csak-
- Te csak mi?
- Miért vagy a lakásomon? Pláne ilyen későn.
- Beszélni szerettem volna veled. A telefont nem veszed fel. Tudom, számot váltottál, nem igazán lepett meg a dolog, elég logikus lépés. Elhagytad az országodat, és új munkát találtál. Mintha új életet akartál volna kezdeni. Nélkülem. De tudod mi a baj? – Bátortalanul csóváltad fejed. – Hogy ez az én országom, és itt én vagyok előnyben.
- Csak mert itt vagy valaki? – szedted össze bátorságodat, és kihúzva magad emelted fel hangodat is.
- Visszatér a régi, jól ismert vadmacska éned. Ez tetszik – vigyorodott el.
- Mondd már! Mit akarsz tőlem? – vontad kérdőre ingerülten.
- Téged akarlak, hát nem érted? Mi sosem szakítottunk. Te még hozzám tartozol. Az új életed, ez mind, amit felépítgettél – tett egy fordulatot maga körül-, ez mind semmi, ha nem vagy velem, és ezt te is tudod. – Mintha elmédbe látott volna, úgy olvasott gondolataidban. Eddig még nem tudatosult benned, hogy az ok, ami miatt menekültél, maga volt a válasz kedvenc megválaszolatlan kérdésedre. Miért üres a tökéletesnek titulált életem? Bang Yongguk. Az a személy, aki képes tönkretenni, majd a fellegekbe emelni. Az az ember, aki fél év hallgatás után eljött, hogy beszéljen veled, mert még hozzá tartozol.
- Nem tudom, mit mondjak. Régen volt már.
- Hány férfival randiztál azóta?
- Semmi közöd hozzá! – csattantál fel.
- Rögtön sejtettem – kuncogott, majd hirtelen nagy hévvel indult meg feléd, és falhoz tolta törékeny kis testedet. Hozzád simult, amennyire csak tudott, és szinte már szádban suttogott. – Bebizonyítom neked, hogy bár magadnak is hazudsz, legbelül szeretsz, és szükséged van rám, ahogyan nekem is rád.  – Amint kimondta az utolsó szót, ajkaidra tapadt, és úgy csókolta, mintha életet adó vízhez jutott volna pár napos szüntelen sivatagi bolyongása után. Tiltakoztál, próbáltad eltaszítani magadtól, de mindhiába. Teste, akár egy betonoszlop, mozdulatlanul állt. Finoman gyenge, vértől duzzadó ajkadba harapott, mire apró rés keletkezett szád bejáratánál. Ezt kihasználva rögtön átvezette nyelvét barlangodba, s a tiédet megkeresve szenvedélyes csókot próbált adni neked, amit továbbra sem viszonoztál. Úgy érezted, ennél nehezebb próbát nem kell kiállnod, mikor nagy, erős kezeivel finom érintésekkel ingerelt köldöködnél. Ő volt az egyetlen, aki ismerte minden erogén zónádat, és mindig ki is használta ezt a nagyon hasznos tudást.  Apró érintéseinek köszönhetően megtört végre a jég, és nyakát karolva viszonoztad forró csókját. Egyik kezével derekadnál karolt át, míg a másikkal lábadat húzta fel csípőjéhez, és combodat markolgatta. Felkapott, s a kanapéra fektetett, majd nyakadat csókolgatva, harapdálva kezdett megszabadítani ingedtől, melynek köszönhetően ősi ösztöneid beindultak, s hatalmas erővel próbáltad legyőzni a Yongguk felől érkező csókáradatot, hogy pólója után nyúlj, és megszabadítsd őt az amúgy is feleslegesnek tartott ruhadarabtól. Gyönyörű, kidolgozott felsőteste tárult eléd, amin elidőzött tekinteted. Nem bírtad ki, hogy annyi idő után ne legeltesd rajta szemeidet.
- Tetszik?
- Azelőtt is őrült jól néztél ki, de most… észvesztően szexi vagy – haraptad be alsó ajkad.
- Örülök, hogy elnyerte tetszésed – kuncogott, majd rád vetette magát, és olyan fergeteges élményben részesített, mint addig még soha. Kissé bizonytalanul vágtál a dologba, mert nem tudtad, mik is a szándékai, de nem érdekelt. Minden porcikád kívánta, szinte remegtél érte, és nem érdekelt, mi lesz veletek az este után. Ha kell, az utolsóként könyvelem el magamban, de ma csak az enyém – gondoltad.

Please don't leave me (Himchan)

Csípős szél fújja arcomat, az eső töretlenül szakad, én pedig azóta is Őt keresem. Az időjárás nem befolyásolja az emberek mennyiségét a főbb utakon. Tömve van a járda, alig lehet mozdulni. Hömpölyög a tömeg, miközben egy idiótaként állok, - akadályozva ezzel a haladást- és várok egy csodára. Tovább indulok, hogy ne halljak több szitkozódást, ami valójában nem kavar fel. Sokkal nagyobb gondjaim vannak, komolyabb dolgokat kell helyre tennem magamban.
Régen szerettem az esőt. Sok emlékem köt hozzá, de most másért állok kint. Nem érdekel, ha tüdőgyulladást kapok, s ettől kimúlok. Ha esőben sétálsz, nem látják könnyeidet. Minden egyes esőcsepp, az ég egy csókja. Akaratlanul is Rá gondolok. Reménykedem, hogy ha már nem lehet velem, még szeret. Nem akarom, hogy szenvedjen, mert bárhol is van, megérdemli, hogy gondtalanul boldog legyen.
Ahogy haladok a főutcán, folyton vörös haját keresem, melyek loknikban omlottak vállára egészen derekáig takarva kicsiny felsőtestét. Törékeny alakja örökké előttem lesz, mikor becsukom szemeimet. Nem tudom, és még nem is akarom elfelejteni. Annyira tökéletes volt minden. Talán ezt kellett elrontania köztünk a sorsnak. Talán nem érdemeltem olyat, mint Ő. Tudom, soha többé nem találok hozzá foghatót. Különleges személy volt, és képtelen vagyok elengedni.
Közös emlékeink örökké kísérteni fognak egészen a megismerkedésünktől. Még most is elmosolyodom, mikor eszembe jut, milyen módszerrel szólítottam meg.

Kedvenc parkomba mentem kikapcsolódni, elfelejteni kicsit a mindennapok körforgását, ami újra meg újra beszippant. Kedvenc padom felé vettem az irányt, ami a park legeldugottabb felén volt. Szinte senki nem ismerte, itt kedvemre lehettem egyedül, kiengedhettem a fáradt gőzt.
Már automatikusan ültem volna le, mikor egy gyönyörű vörös hajú lányt pillantottam meg a pad másik végében. Ki sem látszott arca a nagy hajzuhatag alól, s már ezzel felkeltette érdeklődésemet.   Lassan kényelembe helyzetem magam, és egyre csak őt vizslattam. Egy könyvet tartott kezében, melynek lapjai már sárgás színben pompáztak, és gyűröttek voltak. El amor en los tiempos del cólera. Fogalmam sem volt, hogy melyik könyv volt az, de a borító alapján egy romantikus regény lehetett.
Akaratlanul is közelebb csúsztam hozzá a padon, ezzel is jelezve érdeklődésemet. Felpillantott, s bár csak a másodperc egy töredékére láthattam arcát, biztos voltam benne, hogy nem evilági teremtés. Gyönyörű zöld szemei szinte világítottak, és hatalmasak voltak, mint valami kölyökkutyának, aki épp egy kis pocakvakarást szeretne kicsikarni gazdájából. Úgy olvadoztam belül, mint a rajongók egy-egy fellépésen. Fél pillanat alatt beleszerettem. Arca ártatlan, orra pisze, orcája kissé pirult, szemei
igézőek, szempillái ébenfeketék. Egy kis csoda ült mellettem virágos nyári ruhácskában, melyből éppen, hogy kikandikált combja. Vékony, törékeny alkat.
Egyre többet és többet akartam megtudni róla, éheztem a tudásra, amit tőle szerezhettem meg. Próbáltam észrevétlenül még közelebb kerülni hozzá, így lassan csúsztam irányába, majd térdemre támaszkodva vártam reakcióját. Ismét megtisztelt figyelmével, vagy talán csak meglepődött és egy bájos mosolyt küldött felé. Nem csak amolyan udvariasságból intézett mosoly volt ez, szemei is mosolyogtak, melegséget árasztottak. Még tíz perce sem ültem ott, és máris rabul ejtett jelenlétével, s kisugárzásával.
Egyre közelebb férkőztem hozzá, végül már szinte hízelgő macskaként dörgölőztem hozzá. Láttam, ahogy szeme sarkából figyel, és mosolyog. Ha másért nem, ezért megérte – gondoltam magamban.
- Mit keres itt egyedül egy ilyen tökéletes lány, mikor bizonyára ezer, meg ezer férfi keresi társaságát? – kezdtem bele mondandómba, ám nem érkezett válasz. Megköszörültem torkom, hátha ezzel magamra csábítom tekintetét, de próbálkozásom sikertelennek bizonyult. – Basszus, ez de ciki – dűltem hátra, miközben halkan suttogtam magam elé a szavakat. Nos, Himchan, kikosaraztak – beszélgettem ismét a belső hangommal.
- Ne haragudj, mondtál valamit? – szólalt meg magas, csilingelő hangon, kezében tartva a zenehallgatásra alkalmas eszköz fülhallgatóját.
- Oh, nem érdekes. Csak annyit kérdeztem, mennyi az idő? – Gratulálok Himchan, szánalmas próbálkozás. Mégis úgy tűnt, bejön. Rápillantott az órájára, és kedvesen válaszolt.
- Fél három múlt négy perccel.
- Köszönöm –vakargattam zavartan tarkómat. – Igazából, nem az idő érdekelt – nyögtem ki.
- Valamiért sejtettem – fordult felém ismét, magyarázatot várva.
- Milyen könyvet olvasol?
- Szerelem a kolera idején. Romantikus regény- magyarázta -, de csak spanyolul az igazi.
- Milyen nyelven beszélsz még?
- Koreai, angol, spanyol, francia és norvég.
- Hűha! Te aztán nem aprózod el –mosolyogtam akaratlanul is. – Mit szólnál, ha elmennénk teázni?
- Ne haragudj, nem szoktam idegenekkel elmenni teát iszogatni – majd visszahelyezte fülkagylóiba a zenét közvetítőbogyókat, és visszamélyedt könyvébe.

- Hogy kikosarazott – mosolyodom el, miközben hangosan gondolkodom. Nem egyszer tette meg. Az első találkozásunk után egyre többször jártam a parkba, és próbáltam mindig ugyanazon órára időzíteni a pihenőmet. Legtöbbször elkaptam őt, és kis levelekkel bombáztam, hátha meglágyul szíve. Rengeteg kérdésem volt hozzá, és a legtöbbet papírra is vetettem remélve, hogy választ kapok rá egyszer Legnagyobb meglepetésemre minden nap ott volt, kivéve csütörtökön és vasárnap. Én ennek ellenére ezeken a napokon is ott voltam, és levéllel vártam, hátha szakít a hagyományokkal, de nem tette. Újabb, és újabb könyvet falt fel a hetek alatt, de nem állt szóba velem.

Egyik csütörtöki délutánon épp a Szerelem a kolera idején című könyvet olvastam, hátha többet tudok meg ezáltal a titokzatos lányról, mikor megjelent mellettem. Szokás szerint kifinomult volt, és könnyed. Nyári ruhácskájából kilátszott apró térde, és vékony combjai. Pasztellszínű inge tökéletesen követte alakját, kihangsúlyozva ezzel darázsderekát. Egy könyvet szorongatott kezében, és leült mellém. Nem zárkózott el a külvilágtól, nem hallgatott zenét.
Látszólag mindketten belemerültünk az olvasásba, de én folyton csak azon gondolkodtam, mit mondhatnék.
- Himchan vagyok – nyögtem ki a legkézenfekvőbb mondatot.
- Karin – suttogta maga elé. Elmosolyodtam bátortalanságán.
- Eljönnél vele-
- El! – vágta rá, meg sem várva válaszomat.  Muszáj volt nevetnem.
- Édes vagy – mosolyogtam felé, mire elpirult.

Meghívtam egy sütire és kávéra. Meglepetésemre minden levelemet elolvasta, válaszolt is rá, de sosem merte odaadni. Megértem, hogy mutassa meg őket, mire azt felelte „ Majd ha eljön az ideje.” Szerettem volna, ha mihamarabb összeköltözünk, mert a szerelem érezhető volt a levegőben. Erre viszont csak másfél év után került sor, de nem bántam, addig is sok időt töltöttünk együtt. Igyekeztem minden szabadidőmben törődni vele, hiszen ez csak így működhetett. Több év után is töretlen boldogságban éltünk. Mindig voltak kisebb-nagyobb vitáink, volt, hogy az összezördülésektől volt hangos a ház, de valahogy mindig megoldottuk a gondokat.

Most viszont nincs velem. Hiányzik. Olyan, mintha elvennék az élethez szükséges oxigént. Mindenkinek megvan az élthez való joga, és én az oxigénem nélkül képtelen vagyok létezni, cipelni a terheket, megfelelni az elvárásoknak, dolgozni és teljesíteni. Inkább ázom az esőben, és a park felé veszem az irányt. Ingem egészében átázott, nadrágomból is facsarni lehetne a vizet, cipőm pedig sokkal inkább tutaj, mintsem lábbeli. Leülök a legkedvesebb padomra, és az égre meredek.

- Ott vagy? Ugye igen? Kérlek, gyere vissza hozzám, segíts át ezen. Képtelen vagyok, nem bírom nélküled végigcsinálni. Inkább végzek magammal, csakhogy velem légy. Miért kellett elhagynod? Nem szeretsz már? Magányos vagyok nélküled. Mindig itt voltam neked, rám számíthattál. Esküszöm, sosem voltam hűtlen, mióta megláttalak, csak te létezel nekem. Az egész világomat köréd építettem, nem tehetted ezt velem. Hogy voltál képes önző módon megfeledkezni rólunk, s egyedül menni?  - Már csak kínomban és fájdalmamban nevetek. – Látod ezt? Azt mondtad, nem tudok sírni. Tessék, elérted, amit akartál! Remélem, megmosolyogtat, hogy szenvedni látsz. Üresek a szobák, a délutánok kínzó lassúsággal múlnak. Hol vagy? Küldj egy jelet, hogy tudjam, hallasz, itt vagy! Bármit megteszek, hogy újra érezzem selymes bőrödet, és kábító illatodat. Mérgezz meg csókoddal, könyörgöm neked csak egyszer, utoljára – a földre rogyok. Képtelen vagyok elviselni ezt. Elvette tőlem az élet azt, akit a világon mindennél jobban szerettem.

Már több hét telt el, de még mindig iszonyúan fáj, éget. Üres vagyok, semmi nem villanyoz fel. Régen álomként létezett számomra, aztán hirtelen lett a jelenem, és a boldogságom, most meg… emlékfoszlányok rendezetlen halmaza. Érezni akarom fagyott érintését halovány bőrömön. Becsukom a szemem, elképzelem, ahogy ölel, aranyos félmosolyt, és csábos pillantásokat küld felém.
- Nem bírom! – ordítom el magam, és a tükörhöz vágok egy könyvet. A tükör apró szilánkokra törik, én pedig örömmel tenyerelek bele. A testi fájdalom rövid időre elfeledteti velem, hogy mit is érzek a lelkemben. Csukott szemmel élvezem, ahogy a szilánkok szaruhártyámat felsértve vért csalogat ki kezeimből. Legszívesebben belehemperegnék, amíg el nem hagyja testemet a lélek, de nem teszem.  Fehér, már-már vérben úszó, apró borítékokat fedezek fel a tükörmaradványok között. A múltam, mi egy törött tükör. Fájdalmat rejt, de ha megtalálod a kirakós játék összes darabját, megérted, ki voltam- visszhangzott fejemben. Olyan sokszor mondta ezt nekem, és sosem értettem, mire utal pontosan. Buzgón bontogatom a borítékokat. Mindegyikben két levelet találok. A sajátomat, és a rá adott válaszokat.
- Végre megvagy! Ugye ez egy jel? – néztem megint a ég felé, mintha bármi választ is kapnék.

Drága Idegen!
Talán ijesztően hat, hogy már napok óta levelekkel bombázlak, és mindig akkor vagyok a parkban, mikor te, de ez igazából a te hibád. Azt hitted, kisajátíthatod a padomat mindenféle retorzió nélkül? Tévedtél. Bár számomra nagyobb büntetés, hogy minden nap némán ülsz mellettem, (kivéve persze csütörtököt és vasárnapot) nekem pedig be kell érnem szépségeddel. Elutasítottál, de nem adom fel, küzdök érted, amíg be nem adod a derekad. Sokáig gondolkoztam, hogy mivel is puhíthatnálak meg, mert a távolból való csodálás már nem elégít ki. Plátói szerelmet táplálnék irántad? Meglehet, de te műveled ezt velem. Képes vagyok mindent elfelejteni, és kizárni a külvilágot, mikor a földet bámulva árnyékod tárul szemeim elé. Tudom, hogy leülsz a pad végébe pontosan olyan távol, hogy ne mászhassak az aurádba. Ennyire taszító lennék? Remélem nem. Szinte semmit nem tudok rólad, mégis úgy érzem, ismerlek. Naiv vagyok talán, hogy reménykedem, de mostanság csak a te lényed nyújt megnyugvást fáradt, elnyűtt lelkemnek.
U.i.: Ne félj, megmaradok az óvodás kisgyermek szintjén, nem követlek sehová, csak délutánonként legeltetem rajtad íriszeimet.

Nevetnem kell. Mennyire akartam én ezt a lányt. Beleőrültem, hogy ignorál, és mégis provokál a nemtörődömségével. Hihetetlen volt, ahogyan játszotta az elérhetetlent, a jó kislányt, akinek csak a könyv létezik.
Izgalommal hajtom szét a válaszul írt levelét. Majd’ megöl a kíváncsiság, hogy mit érezhetett akkor.

Kedves Idegen!
Maradjunk a kedvesnél, a  „drága” túl bensőséges. Sokat gondolkoztam, hogy mit is írhatnék erre a leveledre, de mivel úgysem adom oda, szinte lényegtelen. Várom a délutánokat, mikor kikapcsolódhatok. Eddig csak a könyvet és a fantázia világát hozta el nekem a madárcsicsergős park, most viszont veled is összehozott. Azt hiszem, ez amolyan összetalálkozás, nem? Véletlen egybeesések sorozata, és tudod mit? Tetszik. A pár nap alatt segítettél nekem tanulni, és ez imponál. „Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.” Magam sem fogalmazhattam volna meg ennél szebben. Ez az egy mondat mindent magába foglal, így ha egyszer eljut hozzád, tudnod kell, hogy mire utalok ezzel.
U.i.: Nem vagyok félős típus.

Ez a nő hihetetlen volt. Most is az. Annyit olvasott, annyira tanult és művelt volt, emellett szórakoztató, cserfes és türelmes. Egyszerűen tökéletes. Meg sem érdemeltem, talán ezért vették el tőlem ott fent. Nem hittem volna, hogy ilyen gondolatok futottak elméjében. Sosem beszélt erről, mindig azt hangoztatta, hogy majd megtudom, ha eljött az ideje.
Lelkem megnyugvást lel, találtam valamit, amivel talán könnyebben lezárom. A kirakós utolsó darabjai is a helyére kerültek.

Újra ki tudok menni a parkba, képes vagyok ugyanarra a kedvenc padomra leülni. A szellő simogatásával még mindig az ő illatát érzem testem minden pontján, de csak mosollyal nyugtázom magamban. Kényelembe helyezem magam, és beletemetkezem a könyvembe. Rengeteg idézetet találtam Karin leveleiben. Még jobban meg akarom ismerni, tudni akarom, hogy miért éppen azt az idézetet választotta. Már van motivációm, célom, képes vagyok újra élni. Talán egy napon ismét szerelembe esek, nem tudhatom. De abban biztos vagyok, hogy életem végéig emlékezni fogok erre a padra úgy, mint a helyre, ahol először éreztem, hogy igazán élek.

Dependence (Yongguk)

Ott feküdtem egyedül az ágyban. A fehér lepedőn a vérem és a szégyen díszelgett. Nem tudom, miét csinálom ezt. Szeretem? Tisztelem? Egyszerűen magam sem értem. Csak azt tudom, hogy kell, és szükségem van rá. Az érintése bizserget, az illata bódít, a csókja mérgez. Tönkretesz.

Nika szemszöge:

Mindig elborzadva olvastam azokat a történeteket, ahol a nő alávetettként teljesíti a férfi minden kívánságát, s ha nem teszi, bántalmazzák. A családon belüli erőszakot is maximálisan elítéltem, és világ életemben ellene voltam. Szörnyű, amit azok a szerencsétlen, többnyire teljesen ártatlan nők és gyerekek elviselnek. Gyűlölöm az ilyet. Alapvetően feministának, nagyszájúnak és makacsnak mondanám magam, legalábbis mindig is abban a tévhitben éltem, hogy engem senki nem irányíthat, és nem leszek soha az alárendelt. Tévedtem. Bármennyire is küzdöttem az önfejűségem és a hirtelen haragom ellen, sosem találtam semmit, ami miatt érdemes lett volna feladni az elveimet, vagy akár csak kicsit is engedni belőlük.
Aztán jött Ő.
Egy teljesen új fejezetet kezdtem vele életem könyvében. A főszereplő továbbra is én voltam, de az új bajkeverő, aki mindent felforgat, Ő volt. A borítón az ő képe állt, tökéletesen csillogó szemei, melyek azóta is minden pillantással megigéznek. Felsőteste fedetlen volt, csak a kezdetleges mellizmai és a csábító kulcscsontja volt látható a publikum számára. Arccsontját csak tökéletes állkapcsa volt képes fölülmúlni első találkozásunkkor, s azóta nincs olyan perc, hogy ne kúszna erőszakosan elmémbe.
De azóta minden megváltozott. Yongguk már nem az, mint régen. Talán mindig is ilyen volt, csak álarcot vett el, hogy imponáljon a magamfajta buta libáknak. Bejött.

Az ázsiai férfiak mániája az irányítás. Oppa így, oppa úgy. A kis Jagiyam vagy. Az enyém.

Először azt hittem, előzékeny, és ezért kísér mindenhová, ezért félt és óv annyira. Aztán idővel rá kellett jönnöm, hogy olyan, mint én. Nem tűr ellentmondást, csak az ő akarata létezik, az viszont egyedüli, szent és sérthetetlen. Irányításmániás barom, ami eleinte nagyon imponáló volt. Szeretem a határozott férfiakat, de ő már kicsit eltúlozta a dolgokat.

Mikor első alkalommal kerültünk össze, más volt. Erotikus, ellenállhatatlan, szenvedélyes és vad. Imádtam. Marhattam és belé vájhattam körmeimet, ahogy csak akartam. Nemhogy nem zavarta, egyenesen élvezte. Majd kicsattantam, hogy végre találtam egy ilyen dögös pasit, aki nemcsak tökéletes, de szex isten is. Szépen lassan belezúgtam, és ő lett a mindenem.  A makacs nő egyik fő alapismérve a szenvedélyesség. Ha valakit szeretek, azt tiszta szívből teszem. Nehezen esek szerelembe, de Yongguk hamar elcsavarta a fejemet. Intelligenciája, mély hangja, és határozottsága mellé a tökéletes külső csak hab volt a tortán.
Az idő gyorsan repült, mikor vele voltam, és hamarosan összeköltöztünk. Minden a tökéletes idill plátói eszményében fürdött, egészen a következő szexig. Nem olyan volt, mint eddig. Élveztem, hogy megkötött és úgy tett magáévá, aztán valami megváltozott. Mintha átszakította volna tűrőképességem határát, ütni kezdett. Ordítottam, sírtam, de nem érdekelte, csak a saját élvezete hajtotta őt. Végül véresre marva, tele kék-zöld foltokkal, piros korbácsolás nyomokkal és a sírástól hatalmasra duzzadt vörös szemekkel hagyott ott megkötve. Nem hittem a saját testemnek. Égett, fájt, azt hittem, belehalok az akkor ért ütésekbe, de nem. Halkan sírtam, amíg el nem oldozott. Akkor bezárkóztam a fürdőszobába, s igyekeztem rendbe tenni magam. Mikor a tükörbe néztem egy megtört nőt láttam. De nem akármilyet. Egy megtört, boldog nőt. Magam se értettem, mi történik. Miután megvert, és megalázott a férfi, akit szeretek, kaján mosoly húzódott arcomra. Hihetetlen volt, nem értettem a saját reakciómat sem. Vonzott a fájdalom.

Az után az eset után nem egyszer megtette. A munkahelyemen aggódni kezdtek értem. Nem mindig tudtam eltakarni az éjjel okozott kegyetlen fájdalom nyomait, de igyekeztem. Mikor Yongguk tudomására jutott, hogy már nem a kettőnkké az a pár véraláfutás és általa okozott seb, dühbe gurult. Szégyentelen cafkának nevezett, és mindent hozzám vágott. Akkor eldöntöttem, otthagyom. Nem érdekeltek az ott maradt holmik, csak futottam a ház folyosóján, ahogy bírtam. Menekültem, de ő követett. Nem volt elég, hogy üvöltve szidott, még hozzám is vágta az útjába eső tárgyakat.
A következő emlékem az ágyhoz kötődik. Fejem zúg, látásom homályos, hallásom sem tiszta, alig érzékeltem a világot. Védtelen őzgidának éreztem magam, akit bénító lövedékkel kábítottak el. Kezeim szabadon mozoghattak, de nem tették. Képtelen voltam olyan nagy erő kifejteni, hogy helyzetváltoztatást csalogassak ki megviselt testemből. Izmaim megfeszültek, arcomra is kiült a koncentráció okozta grimasz, de mindhiába. A következő pillanatban erősen lüktető alfelem hangját hallottam dobhártyámon kopogtatni. Pár pillanattal később csak a feszítő érzés futott végig rajtam, melytől akaratlanul is görcsbe rándult gyomrom, és sikítottam a hirtelen érkező idegen testtől. Ismét megtette. Mikor enyhült a fájdalom élvezni kezdtem, és a fájdalmas könyörgést élvezettel teli nyögés váltotta fel. Már nem tudta elviselni, így egy párnát nyomott arcomba a hang tompítása érdekében. A puha fojtóeszköznek köszönhetően levegőt is alig kaptam, de tudtam, hogy Yongguk nehezedik rám izzadt testével, és ez még inkább beindított.

Több hónapja így élünk. Sokat beszélgetünk, megnevettet, és ha igénylem, gyengéd. Én főzök, mosok, takarítok, dolgozom, szeretem, és az eszköze vagyok. Cserébe eltart és szeret. Remélem. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Ha bárki is tudomást szerezne az életmódomról, bolond mazochistának nézne, de ne vagyok az. Csupán kötődöm, és mindent megadnék a boldogságáért és az élvezetéért. Ha ehhez nekem fuldokolnom és szenvednem kell, ám legyen. Elég jutalom nekem érces hangja, mikor a gyönyör kapujában nyög.

Yongguk szemszöge:

Egy állat vagyok. Az elfojtott agresszió nem törhetett ki belőlem. Nem meglepő, ettől lesz elfojtott. Mindig azt gondoltam, a szex akkora élvezetet ad, hogy nem lesz szükségem másra a feszültség levezetéséhez. Tévedtem. A szex csak jó. Mitől lesz őrületes? Ha érzem, a partnerem függ tőlem, és ezt kihasználhatom. Mikor valaki reménytelenül belém habarodik, bármit megtehetek. Az első időszakban még meg van kötve a kezem, hiszen kit ne ijesztene el egy olyan férfi, akinek minden vágya, hogy bántalmazza a szeretett nőt. Mert bármily meglepő, én szerettem azokat a nőket. Mindig a szeretteidet bántod. Ez a mondat különösen igaz rám. Felizgat a sikoly, a sírás, a minduntalan könyörgés, és a kín. Az együttérzés legapróbb szikrája sem jeleik meg arcomon, és testem többnyire öntudatlanul engedelmeskedik elmém mélyén lévő, sötét és perverz vágyaimnak. Hiába, ez vagyok én.
Sok nő az első alkalom után elmenekül. Magam sem tudom, mikor válok beszámíthatatlan mániákusba, de mikor megtörténik, képtelen vagyok leállni. Egy dolog éltet, a szex utáni kielégültség érzése. Mások beérik a romantikus szeretkezéssel, de nekem a testi-lelki békéhez több kell. Egy csók annyit tesz, mint másnak egy kedves mosoly. Van, hogy lepkék repdesnek tőle a gyomromban, néha elgondolkodom tőle, de alapjában véve jelentéktelen és fölösleges testi kontakt.
Felmerülhet a kérdés, miszerint Képes vagyok tükörbe nézni?. Nos, igen. Mi sem egyszerűbb ennél. Odacammogok a nyomorult üveghez, belenézek és egy jóképű alakot látok. Aztán mélyebbre kutatok, és megjelenik a démon. Az az énem, mely elkísér, s beleegyezésem nélkül követ, ott van velem. Az ágyban érzi magát igazán jól, ekkor ki akar szökni, s én engedem neki. A test nélküli lény megszáll, és vágyait átadva kényszerít ugyanarra újra, meg úja. Miért nem teszek ellene? Miért nem állítom meg? Miért nem védekezem? Mert élvezem, és szükségem van az effajta perverzióra. Az évek során ezt is - ,mint megannyi nőt-  magamévá tettem.

Ha bekerülsz a világomba, nem menekülsz. Először hagylak futni, de visszatérsz, és aztán nem engedlek. Először gyűlölsz majd, aztán megszokod, és elkezded élvezni. Addig használlak, amíg bírod szusszal, és semmit nem tehetsz ellene, mert szeretsz, ahogy én is téged.

Elfog a bűntudat, mikor az általam okozott sérülésektől vérzik a szeretett nő, pláne, ha az Nika. Egy-egy ilyen légyott után napokig ápolom, de élvezem. Én lehetek a domináns fél, tőle függ minden. Kiszolgáltatott, és nem védekezik ellenem, mert képtelen nem szeretni. Mindenkinek megvan a saját szenvedélye, amit kifulladásig űz. Nekem az új szenvedélyem ez a lány. Fiatal, céltudatos, magabiztos, de szeret.