Please don't leave me (Himchan)

Csípős szél fújja arcomat, az eső töretlenül szakad, én pedig azóta is Őt keresem. Az időjárás nem befolyásolja az emberek mennyiségét a főbb utakon. Tömve van a járda, alig lehet mozdulni. Hömpölyög a tömeg, miközben egy idiótaként állok, - akadályozva ezzel a haladást- és várok egy csodára. Tovább indulok, hogy ne halljak több szitkozódást, ami valójában nem kavar fel. Sokkal nagyobb gondjaim vannak, komolyabb dolgokat kell helyre tennem magamban.
Régen szerettem az esőt. Sok emlékem köt hozzá, de most másért állok kint. Nem érdekel, ha tüdőgyulladást kapok, s ettől kimúlok. Ha esőben sétálsz, nem látják könnyeidet. Minden egyes esőcsepp, az ég egy csókja. Akaratlanul is Rá gondolok. Reménykedem, hogy ha már nem lehet velem, még szeret. Nem akarom, hogy szenvedjen, mert bárhol is van, megérdemli, hogy gondtalanul boldog legyen.
Ahogy haladok a főutcán, folyton vörös haját keresem, melyek loknikban omlottak vállára egészen derekáig takarva kicsiny felsőtestét. Törékeny alakja örökké előttem lesz, mikor becsukom szemeimet. Nem tudom, és még nem is akarom elfelejteni. Annyira tökéletes volt minden. Talán ezt kellett elrontania köztünk a sorsnak. Talán nem érdemeltem olyat, mint Ő. Tudom, soha többé nem találok hozzá foghatót. Különleges személy volt, és képtelen vagyok elengedni.
Közös emlékeink örökké kísérteni fognak egészen a megismerkedésünktől. Még most is elmosolyodom, mikor eszembe jut, milyen módszerrel szólítottam meg.

Kedvenc parkomba mentem kikapcsolódni, elfelejteni kicsit a mindennapok körforgását, ami újra meg újra beszippant. Kedvenc padom felé vettem az irányt, ami a park legeldugottabb felén volt. Szinte senki nem ismerte, itt kedvemre lehettem egyedül, kiengedhettem a fáradt gőzt.
Már automatikusan ültem volna le, mikor egy gyönyörű vörös hajú lányt pillantottam meg a pad másik végében. Ki sem látszott arca a nagy hajzuhatag alól, s már ezzel felkeltette érdeklődésemet.   Lassan kényelembe helyzetem magam, és egyre csak őt vizslattam. Egy könyvet tartott kezében, melynek lapjai már sárgás színben pompáztak, és gyűröttek voltak. El amor en los tiempos del cólera. Fogalmam sem volt, hogy melyik könyv volt az, de a borító alapján egy romantikus regény lehetett.
Akaratlanul is közelebb csúsztam hozzá a padon, ezzel is jelezve érdeklődésemet. Felpillantott, s bár csak a másodperc egy töredékére láthattam arcát, biztos voltam benne, hogy nem evilági teremtés. Gyönyörű zöld szemei szinte világítottak, és hatalmasak voltak, mint valami kölyökkutyának, aki épp egy kis pocakvakarást szeretne kicsikarni gazdájából. Úgy olvadoztam belül, mint a rajongók egy-egy fellépésen. Fél pillanat alatt beleszerettem. Arca ártatlan, orra pisze, orcája kissé pirult, szemei
igézőek, szempillái ébenfeketék. Egy kis csoda ült mellettem virágos nyári ruhácskában, melyből éppen, hogy kikandikált combja. Vékony, törékeny alkat.
Egyre többet és többet akartam megtudni róla, éheztem a tudásra, amit tőle szerezhettem meg. Próbáltam észrevétlenül még közelebb kerülni hozzá, így lassan csúsztam irányába, majd térdemre támaszkodva vártam reakcióját. Ismét megtisztelt figyelmével, vagy talán csak meglepődött és egy bájos mosolyt küldött felé. Nem csak amolyan udvariasságból intézett mosoly volt ez, szemei is mosolyogtak, melegséget árasztottak. Még tíz perce sem ültem ott, és máris rabul ejtett jelenlétével, s kisugárzásával.
Egyre közelebb férkőztem hozzá, végül már szinte hízelgő macskaként dörgölőztem hozzá. Láttam, ahogy szeme sarkából figyel, és mosolyog. Ha másért nem, ezért megérte – gondoltam magamban.
- Mit keres itt egyedül egy ilyen tökéletes lány, mikor bizonyára ezer, meg ezer férfi keresi társaságát? – kezdtem bele mondandómba, ám nem érkezett válasz. Megköszörültem torkom, hátha ezzel magamra csábítom tekintetét, de próbálkozásom sikertelennek bizonyult. – Basszus, ez de ciki – dűltem hátra, miközben halkan suttogtam magam elé a szavakat. Nos, Himchan, kikosaraztak – beszélgettem ismét a belső hangommal.
- Ne haragudj, mondtál valamit? – szólalt meg magas, csilingelő hangon, kezében tartva a zenehallgatásra alkalmas eszköz fülhallgatóját.
- Oh, nem érdekes. Csak annyit kérdeztem, mennyi az idő? – Gratulálok Himchan, szánalmas próbálkozás. Mégis úgy tűnt, bejön. Rápillantott az órájára, és kedvesen válaszolt.
- Fél három múlt négy perccel.
- Köszönöm –vakargattam zavartan tarkómat. – Igazából, nem az idő érdekelt – nyögtem ki.
- Valamiért sejtettem – fordult felém ismét, magyarázatot várva.
- Milyen könyvet olvasol?
- Szerelem a kolera idején. Romantikus regény- magyarázta -, de csak spanyolul az igazi.
- Milyen nyelven beszélsz még?
- Koreai, angol, spanyol, francia és norvég.
- Hűha! Te aztán nem aprózod el –mosolyogtam akaratlanul is. – Mit szólnál, ha elmennénk teázni?
- Ne haragudj, nem szoktam idegenekkel elmenni teát iszogatni – majd visszahelyezte fülkagylóiba a zenét közvetítőbogyókat, és visszamélyedt könyvébe.

- Hogy kikosarazott – mosolyodom el, miközben hangosan gondolkodom. Nem egyszer tette meg. Az első találkozásunk után egyre többször jártam a parkba, és próbáltam mindig ugyanazon órára időzíteni a pihenőmet. Legtöbbször elkaptam őt, és kis levelekkel bombáztam, hátha meglágyul szíve. Rengeteg kérdésem volt hozzá, és a legtöbbet papírra is vetettem remélve, hogy választ kapok rá egyszer Legnagyobb meglepetésemre minden nap ott volt, kivéve csütörtökön és vasárnap. Én ennek ellenére ezeken a napokon is ott voltam, és levéllel vártam, hátha szakít a hagyományokkal, de nem tette. Újabb, és újabb könyvet falt fel a hetek alatt, de nem állt szóba velem.

Egyik csütörtöki délutánon épp a Szerelem a kolera idején című könyvet olvastam, hátha többet tudok meg ezáltal a titokzatos lányról, mikor megjelent mellettem. Szokás szerint kifinomult volt, és könnyed. Nyári ruhácskájából kilátszott apró térde, és vékony combjai. Pasztellszínű inge tökéletesen követte alakját, kihangsúlyozva ezzel darázsderekát. Egy könyvet szorongatott kezében, és leült mellém. Nem zárkózott el a külvilágtól, nem hallgatott zenét.
Látszólag mindketten belemerültünk az olvasásba, de én folyton csak azon gondolkodtam, mit mondhatnék.
- Himchan vagyok – nyögtem ki a legkézenfekvőbb mondatot.
- Karin – suttogta maga elé. Elmosolyodtam bátortalanságán.
- Eljönnél vele-
- El! – vágta rá, meg sem várva válaszomat.  Muszáj volt nevetnem.
- Édes vagy – mosolyogtam felé, mire elpirult.

Meghívtam egy sütire és kávéra. Meglepetésemre minden levelemet elolvasta, válaszolt is rá, de sosem merte odaadni. Megértem, hogy mutassa meg őket, mire azt felelte „ Majd ha eljön az ideje.” Szerettem volna, ha mihamarabb összeköltözünk, mert a szerelem érezhető volt a levegőben. Erre viszont csak másfél év után került sor, de nem bántam, addig is sok időt töltöttünk együtt. Igyekeztem minden szabadidőmben törődni vele, hiszen ez csak így működhetett. Több év után is töretlen boldogságban éltünk. Mindig voltak kisebb-nagyobb vitáink, volt, hogy az összezördülésektől volt hangos a ház, de valahogy mindig megoldottuk a gondokat.

Most viszont nincs velem. Hiányzik. Olyan, mintha elvennék az élethez szükséges oxigént. Mindenkinek megvan az élthez való joga, és én az oxigénem nélkül képtelen vagyok létezni, cipelni a terheket, megfelelni az elvárásoknak, dolgozni és teljesíteni. Inkább ázom az esőben, és a park felé veszem az irányt. Ingem egészében átázott, nadrágomból is facsarni lehetne a vizet, cipőm pedig sokkal inkább tutaj, mintsem lábbeli. Leülök a legkedvesebb padomra, és az égre meredek.

- Ott vagy? Ugye igen? Kérlek, gyere vissza hozzám, segíts át ezen. Képtelen vagyok, nem bírom nélküled végigcsinálni. Inkább végzek magammal, csakhogy velem légy. Miért kellett elhagynod? Nem szeretsz már? Magányos vagyok nélküled. Mindig itt voltam neked, rám számíthattál. Esküszöm, sosem voltam hűtlen, mióta megláttalak, csak te létezel nekem. Az egész világomat köréd építettem, nem tehetted ezt velem. Hogy voltál képes önző módon megfeledkezni rólunk, s egyedül menni?  - Már csak kínomban és fájdalmamban nevetek. – Látod ezt? Azt mondtad, nem tudok sírni. Tessék, elérted, amit akartál! Remélem, megmosolyogtat, hogy szenvedni látsz. Üresek a szobák, a délutánok kínzó lassúsággal múlnak. Hol vagy? Küldj egy jelet, hogy tudjam, hallasz, itt vagy! Bármit megteszek, hogy újra érezzem selymes bőrödet, és kábító illatodat. Mérgezz meg csókoddal, könyörgöm neked csak egyszer, utoljára – a földre rogyok. Képtelen vagyok elviselni ezt. Elvette tőlem az élet azt, akit a világon mindennél jobban szerettem.

Már több hét telt el, de még mindig iszonyúan fáj, éget. Üres vagyok, semmi nem villanyoz fel. Régen álomként létezett számomra, aztán hirtelen lett a jelenem, és a boldogságom, most meg… emlékfoszlányok rendezetlen halmaza. Érezni akarom fagyott érintését halovány bőrömön. Becsukom a szemem, elképzelem, ahogy ölel, aranyos félmosolyt, és csábos pillantásokat küld felém.
- Nem bírom! – ordítom el magam, és a tükörhöz vágok egy könyvet. A tükör apró szilánkokra törik, én pedig örömmel tenyerelek bele. A testi fájdalom rövid időre elfeledteti velem, hogy mit is érzek a lelkemben. Csukott szemmel élvezem, ahogy a szilánkok szaruhártyámat felsértve vért csalogat ki kezeimből. Legszívesebben belehemperegnék, amíg el nem hagyja testemet a lélek, de nem teszem.  Fehér, már-már vérben úszó, apró borítékokat fedezek fel a tükörmaradványok között. A múltam, mi egy törött tükör. Fájdalmat rejt, de ha megtalálod a kirakós játék összes darabját, megérted, ki voltam- visszhangzott fejemben. Olyan sokszor mondta ezt nekem, és sosem értettem, mire utal pontosan. Buzgón bontogatom a borítékokat. Mindegyikben két levelet találok. A sajátomat, és a rá adott válaszokat.
- Végre megvagy! Ugye ez egy jel? – néztem megint a ég felé, mintha bármi választ is kapnék.

Drága Idegen!
Talán ijesztően hat, hogy már napok óta levelekkel bombázlak, és mindig akkor vagyok a parkban, mikor te, de ez igazából a te hibád. Azt hitted, kisajátíthatod a padomat mindenféle retorzió nélkül? Tévedtél. Bár számomra nagyobb büntetés, hogy minden nap némán ülsz mellettem, (kivéve persze csütörtököt és vasárnapot) nekem pedig be kell érnem szépségeddel. Elutasítottál, de nem adom fel, küzdök érted, amíg be nem adod a derekad. Sokáig gondolkoztam, hogy mivel is puhíthatnálak meg, mert a távolból való csodálás már nem elégít ki. Plátói szerelmet táplálnék irántad? Meglehet, de te műveled ezt velem. Képes vagyok mindent elfelejteni, és kizárni a külvilágot, mikor a földet bámulva árnyékod tárul szemeim elé. Tudom, hogy leülsz a pad végébe pontosan olyan távol, hogy ne mászhassak az aurádba. Ennyire taszító lennék? Remélem nem. Szinte semmit nem tudok rólad, mégis úgy érzem, ismerlek. Naiv vagyok talán, hogy reménykedem, de mostanság csak a te lényed nyújt megnyugvást fáradt, elnyűtt lelkemnek.
U.i.: Ne félj, megmaradok az óvodás kisgyermek szintjén, nem követlek sehová, csak délutánonként legeltetem rajtad íriszeimet.

Nevetnem kell. Mennyire akartam én ezt a lányt. Beleőrültem, hogy ignorál, és mégis provokál a nemtörődömségével. Hihetetlen volt, ahogyan játszotta az elérhetetlent, a jó kislányt, akinek csak a könyv létezik.
Izgalommal hajtom szét a válaszul írt levelét. Majd’ megöl a kíváncsiság, hogy mit érezhetett akkor.

Kedves Idegen!
Maradjunk a kedvesnél, a  „drága” túl bensőséges. Sokat gondolkoztam, hogy mit is írhatnék erre a leveledre, de mivel úgysem adom oda, szinte lényegtelen. Várom a délutánokat, mikor kikapcsolódhatok. Eddig csak a könyvet és a fantázia világát hozta el nekem a madárcsicsergős park, most viszont veled is összehozott. Azt hiszem, ez amolyan összetalálkozás, nem? Véletlen egybeesések sorozata, és tudod mit? Tetszik. A pár nap alatt segítettél nekem tanulni, és ez imponál. „Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.” Magam sem fogalmazhattam volna meg ennél szebben. Ez az egy mondat mindent magába foglal, így ha egyszer eljut hozzád, tudnod kell, hogy mire utalok ezzel.
U.i.: Nem vagyok félős típus.

Ez a nő hihetetlen volt. Most is az. Annyit olvasott, annyira tanult és művelt volt, emellett szórakoztató, cserfes és türelmes. Egyszerűen tökéletes. Meg sem érdemeltem, talán ezért vették el tőlem ott fent. Nem hittem volna, hogy ilyen gondolatok futottak elméjében. Sosem beszélt erről, mindig azt hangoztatta, hogy majd megtudom, ha eljött az ideje.
Lelkem megnyugvást lel, találtam valamit, amivel talán könnyebben lezárom. A kirakós utolsó darabjai is a helyére kerültek.

Újra ki tudok menni a parkba, képes vagyok ugyanarra a kedvenc padomra leülni. A szellő simogatásával még mindig az ő illatát érzem testem minden pontján, de csak mosollyal nyugtázom magamban. Kényelembe helyezem magam, és beletemetkezem a könyvembe. Rengeteg idézetet találtam Karin leveleiben. Még jobban meg akarom ismerni, tudni akarom, hogy miért éppen azt az idézetet választotta. Már van motivációm, célom, képes vagyok újra élni. Talán egy napon ismét szerelembe esek, nem tudhatom. De abban biztos vagyok, hogy életem végéig emlékezni fogok erre a padra úgy, mint a helyre, ahol először éreztem, hogy igazán élek.