I can't let you go (Yongguk)

- Nem hiszem el, hogy már megint koncertezni mész.

- Sajnálom, nem így akartam, de muszáj.
- Várj, kitalálom: így alakult.
- Sajnálom – sóhajtott gondterhelten.
- Ezt már mondtad. Ha nem akarsz más örömhírt megosztani velem, akár le is tehetjük a telefont.
- Várj már, kicsim.
- Mi van? Van egyáltalán értelme ennek az egésznek?
- Hogyne lenne! Szeretlek, és te is szeretsz, nem?
- Nem erről van szó. Mikor láttál utoljára?
- Hmm – gondolkodott el – egy hónapja.
- Erről beszélek.
- Cica, ne csináld. Ez nem is olyan vészes.
- Nem vészes? Igazad van, az előző két hónaphoz képest valóban semmi, de ez így nem kapcsolat.
- Tudom, de minden nap beszélünk.
- És az neked elég? Nem is akarsz hozzám érni? Én érezni akarlak. Az illatodat, a bőrödet, az érintésedet, látni akarom a szemeidet, és nem a koncertfelvételeken akarom nézni a tökéletes testedet. Fel tudod ezt fogni?
- Fel.
- Ez minden?
- Mit mondhatnék? Nem tudok elszabadulni, értsd meg, ez a munkám.
- Az én munkám sem helyhez kötött, mégis képes vagyok várni rád. Szabaddá tudom tenni magam, veled ellentétben engem érdekel, hogy mi van velünk.
- Te nem tudnál jönni?
- Szerinted nem gondoltam még rá? Legszívesebben odaköltöznék, mert te képtelen vagy mozdulni. Nekem viszont nem fán terem a pénz, és bármilyen nehéz is elhinni, Európában máshogy mennek a dolgok. Nem vagyok gazdag. És igen, én szeretlek Yongguk, tényleg, de ez így már nem mehet tovább.
- Ne!
- Mit ne?
- Ki ne mondd!
- Jobb lenne, ha kicsit-
- Fogd be! Nem akarok szakítani! Szünetet sem akarok. Téged akarlak.
- Üres szavak. Ha tényleg így gondolnád, már itt lennél. Nem tudod, hány férfit utasítottam vissza miattad. Egy olyan pasi miatt, aki még csak havi egyszer sem tud rám szánni pár napot.
- De tudok!
- Bizonyítsd!
- Képtelenség…
- Akkor ezzel le is zártuk –mosolyodtál el keserűen, majd egy sós könnycsepp siklott végig pirult orcádon.
- Ugye nem… nem sírsz?
- Szia, YongGuk.
- Mi? Várj! Ne tedd- azzal megnyomtad a piros, hívást megszakító gombot a telefonodon, és a kanapára kucorodtál. Nem ez volt az első eset, hogy fontosabb volt a koncert, mint te. Eleinte nagyon toleráns voltál, és elfojtottad csalódottságodat, de az utóbbi időben a szokásosnál is kevesebb időt töltöttetek együtt, így érthető volt, hogy betelt a pohár. Ezzel az utolsó esélyét is eljátszotta a szemedben, és bármennyire is szeretted, nem bírtad tovább. Fájt a létezése, mert tudtad, nem lehet veled, mégis a tiéd. A legkeserédesebb fájdalom.

Mivel a napjaidat újságíróként nagy forgatagokban, fesztiválokon és díjátadókon töltötted, kevés időt adtál magadnak arra, hogy nosztalgiázz, és hiányérzeted legyen. Ettől függetlenül hiányzott. Nem jobban, mint máskor, sőt, az idő kezdte betölteni a szívedben tátongó űrt szerelmed után.
Amint elrendezted magadban a szerelmi csalódást, úgy tűnt, helyrerázódott az életed. A főnököd is nagyobb, komolyabb feladatokkal bízott meg, mert látta rajtad az elszántságot, és a küzdeni akarást. Ki akartál törni kicsiny kis országodból, így a létező összes külföldi magazinhoz beadtad a jelentkezésedet. Lévén, hogy az anyanyelved mellett angolul, németül és koreaiul beszéltél, elég sok ország szóba jöhetett. Nézegetted a jobbnál jobb ajánlatokat, de mégsem a legtöbbet ígérő nyerte el tetszésedet. Valami belső indíttatásból a Busanba vezetett utad. Mivel a cég állta az útiköltségedet és a szállást is megoldották, nem kellett aggódnod a pénz miatt. Jó volt végre kicsit elszabadulni az otthoni megszokott környezetből, és egy új helyen szerencsét próbálni. Az állásinterjú persze csak a kezdet volt, de szerencsédre sikerült jó benyomást tenned a főszerkesztőre, így megkaptad az állást.
Hamarosan megkaptad a lakásodat, így szélsebesen távoztál kis hazádból, hogy belevesd magad az ismeretlenbe.
Szerencsédre a legtöbb kollégáddal jól kijöttél, de volt egy, aki már a kezdetektől fogva máshogy nézett rád. Junsu tipikus koreai férfi volt. Határozott, mégis előzékeny és udvarias. Megnyerő külseje mögött mindenki szerint egy érző szív, és egy jól megtömött pénztárca lapult. Az összes női munkatársad irigyelt, mert látszólag sikered volt az újgazdag férfinál, bár ez nem túlzottan érdekelt. Mindenáron a munkádra akartál koncentrálni, hogy képes legyél maximumot nyújtani. Nem szerettél csalódást okozni az embereknek, pláne magadnak.

Pár hónap elteltével elégedett voltál mindennel. Nagyjából sikerült beilleszkedned, egy-két barátra is szert tettél, és a munkahelyeden is minden rendben volt.
Épp a péntek esti bárban összeülős estről tartottál haza, mikor Junsu megint bepróbálkozott nálad.
- Na, kérlek. Csak egyszer menjünk el valahová kettesben.
- Nem is tudom, nem lenne jó ötlet. Munkatársak vagyunk.
- Akkor közünk sem lehet egymáshoz?
- Barátok vagyunk, nem? – mosolyodtál el bíztatóan jelezve, hogy még nem veszett oda minden remény.
- Végül is, azok – vette tudomásul csalódottan. Némán sétáltatok egymás mellett, mikor válladon éreztél egy idegen testet.
- Junsu mit művelsz?
- Csak átölellek, mint egy barátot szokás – kacsintott.
- Kiborító vagy, remélem, tudod – nevetted el magad.
- Azért hazakísérhetlek?
- Ha ennyire akarod – sóhajtottál – miért is ne?

Majd’ fél órás séta után megérkeztetek a bérelt lakásodhoz, amit már elég jól berendeztél. A falakat képek díszítették, egy-két személyes tárgyat is elhelyeztél a polcokon, és persze minden a kedvenc tusfürdődtől és gyertyáidtól illatozott. Otthonosan mozogtál a helyen, de mégsem volt tökéletes a kis életed. Valami hiányzott, és bármennyire is erőlködtél, képtelen voltál megfejteni, hogy mi az.
Mikor beléptetek az ajtón, megnyugtató sötétség borította be az egész lakást. Szinte már régi jó ismerősökként köszöntöttétek egymást a nagy feketeséggel. Közeli kapcsolatba kerültetek, mikor még nem tudtad, mi az az újrakezdés, és boldog szinglilét. Azóta persze nem azért szerettél sötétben lenni, mert okod volt sírni, vagy az élet sötét oldalát látni, csupán a megszokás és a veszély motivált. Úgy vélted, a sötétben bármi megtörténhet. Éjjel, a nyílt utcán veszélyes és hátborzongató volt számodra, minden kis, szűk utcácskával újabb lidércek kerültek a szemeid elé. Otthon más volt a helyzet. Elfogadtad, hogy a te fenségterületedre senki idegen nem léphet be, és eszerint az elv szerint éltél, mindenféle félelem nélkül. Bevált.
Az új dolgok rémisztően hatnak minden emberre, és ez alól te sem voltál kivétel. Bátorság kellett otthagyni szeretett szülőhazádat valami újért, de csak a pozitív dolgokat láttad, azok kerültek erőtérbe. A hozzád legközelebb álló személyekkel tudtad tartani a kapcsolatot, a rossz emlékeket magad mögött hagytad, új tapasztalatokat gyűjtöttél, és még inkább önállósodtál és felnőttél, így nem bántad meg döntésedet.
- Hmm – szippantott bele Junsu az szamóca és vanília elegybe, ami a kis magánterületeden terjengett.
- Mi az? – kerested a villanykapcsolót.
- Semmi, olyan jó illat van. Majdnem annyira tetszik, mint te – vont magához rögtön a villany felkapcsolása után.
- Junsu, kérlek. Ezt már számtalanszor megbeszéltük – próbáltad eltolni.
- Nem tudok ellenállni neked, kár volt idáig engedned – csókolt nyakadba, mire akaratlanul is felnyögtél.
- Mi lenne, ha elengednéd a hölgyet? – szólalt meg egy ismerős hang a kanapé irányából.
- Te meg ki a franc vagy, és mit keresel itt? – vonta kérdőre a látogatót Junsu.
- Bang Yongguk. De ________ -nak/nek csak Gukkie – húzta félmosolyra száját, majd egy tökéletesen irányzott mozdulattal kipenderítette Junsut a lakásból, és kulcsra zárta az ajtót. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtál. A szakításotok után – mert te annak szántad az utolsó beszélgetéseteket- telefonszámot cseréltél. Meguntad a folytonos hívogatását, sms-eit és képüzenetei sem hatottak meg, így lépned kellett. Valójában persze teljesen oda voltál érte, és szinte bármit megtettél volna azért, hogy viszont láthasd Yonggukot. A dolgok nem egészen úgy sültek el, ahogy gondoltad. Legvadabb álmaidban sem képzelted volna, hogy egykori kedvesed fél évvel az utolsó beszélgetésetek után váratlanul a lakásodban vár - valószínűleg rád.
- Mit keresel itt?
- Neked is szia. És nincs mit, máskor is megmentelek a gaz csábító elől.
- És ha akartam volna?
- Ugyan kérlek, ezért tiltakoztál? – dőlt a konyhapulthoz és próbálta felvenni a nemtörődöm stílust, ami persze mindig csak álca volt, ha leplezni akarta komoly, mély érzéseit. A tudat, aminek birtokában voltál megrémisztett. Miféle érzéseket akar elrejteni, pláne előled. Teljesen össze voltál zavarodva, magad sem értetted, hogy mi folyik itt, és mire készül.
- Még egyszer megkérdezem. Hogy kerülsz ide? – fontad össze magad előtt karjaidat, és válaszra várva felhúztad egyik szemöldöködet.
- Hozzád jöttem.
- Komoly? Nem is hiszem el. Annyira jó, hogy itt vagy – próbáltál lelkesedést imitálni, természetesen pocsékul.
- Nagyon vicces. A barátnőmhöz jöttem – kunkorodott felfelé szája széle úgy, hogy szemein is látszódott, nyeregben érzi magát.
- Valóban? Akkor mit keresel itt? – A kérdés elhangzása után lassú léptekkel közelített feléd. Reflexszerűen hátrálni kezdtél, mígnem a fal utadat állta. – Basszus – szitkozódtál idegességedben.
- Miért félsz tőlem? Bántottalak valaha? – állt meg tőled néhány lépésnyire.
- Nem, soha. Én csak-
- Te csak mi?
- Miért vagy a lakásomon? Pláne ilyen későn.
- Beszélni szerettem volna veled. A telefont nem veszed fel. Tudom, számot váltottál, nem igazán lepett meg a dolog, elég logikus lépés. Elhagytad az országodat, és új munkát találtál. Mintha új életet akartál volna kezdeni. Nélkülem. De tudod mi a baj? – Bátortalanul csóváltad fejed. – Hogy ez az én országom, és itt én vagyok előnyben.
- Csak mert itt vagy valaki? – szedted össze bátorságodat, és kihúzva magad emelted fel hangodat is.
- Visszatér a régi, jól ismert vadmacska éned. Ez tetszik – vigyorodott el.
- Mondd már! Mit akarsz tőlem? – vontad kérdőre ingerülten.
- Téged akarlak, hát nem érted? Mi sosem szakítottunk. Te még hozzám tartozol. Az új életed, ez mind, amit felépítgettél – tett egy fordulatot maga körül-, ez mind semmi, ha nem vagy velem, és ezt te is tudod. – Mintha elmédbe látott volna, úgy olvasott gondolataidban. Eddig még nem tudatosult benned, hogy az ok, ami miatt menekültél, maga volt a válasz kedvenc megválaszolatlan kérdésedre. Miért üres a tökéletesnek titulált életem? Bang Yongguk. Az a személy, aki képes tönkretenni, majd a fellegekbe emelni. Az az ember, aki fél év hallgatás után eljött, hogy beszéljen veled, mert még hozzá tartozol.
- Nem tudom, mit mondjak. Régen volt már.
- Hány férfival randiztál azóta?
- Semmi közöd hozzá! – csattantál fel.
- Rögtön sejtettem – kuncogott, majd hirtelen nagy hévvel indult meg feléd, és falhoz tolta törékeny kis testedet. Hozzád simult, amennyire csak tudott, és szinte már szádban suttogott. – Bebizonyítom neked, hogy bár magadnak is hazudsz, legbelül szeretsz, és szükséged van rám, ahogyan nekem is rád.  – Amint kimondta az utolsó szót, ajkaidra tapadt, és úgy csókolta, mintha életet adó vízhez jutott volna pár napos szüntelen sivatagi bolyongása után. Tiltakoztál, próbáltad eltaszítani magadtól, de mindhiába. Teste, akár egy betonoszlop, mozdulatlanul állt. Finoman gyenge, vértől duzzadó ajkadba harapott, mire apró rés keletkezett szád bejáratánál. Ezt kihasználva rögtön átvezette nyelvét barlangodba, s a tiédet megkeresve szenvedélyes csókot próbált adni neked, amit továbbra sem viszonoztál. Úgy érezted, ennél nehezebb próbát nem kell kiállnod, mikor nagy, erős kezeivel finom érintésekkel ingerelt köldöködnél. Ő volt az egyetlen, aki ismerte minden erogén zónádat, és mindig ki is használta ezt a nagyon hasznos tudást.  Apró érintéseinek köszönhetően megtört végre a jég, és nyakát karolva viszonoztad forró csókját. Egyik kezével derekadnál karolt át, míg a másikkal lábadat húzta fel csípőjéhez, és combodat markolgatta. Felkapott, s a kanapéra fektetett, majd nyakadat csókolgatva, harapdálva kezdett megszabadítani ingedtől, melynek köszönhetően ősi ösztöneid beindultak, s hatalmas erővel próbáltad legyőzni a Yongguk felől érkező csókáradatot, hogy pólója után nyúlj, és megszabadítsd őt az amúgy is feleslegesnek tartott ruhadarabtól. Gyönyörű, kidolgozott felsőteste tárult eléd, amin elidőzött tekinteted. Nem bírtad ki, hogy annyi idő után ne legeltesd rajta szemeidet.
- Tetszik?
- Azelőtt is őrült jól néztél ki, de most… észvesztően szexi vagy – haraptad be alsó ajkad.
- Örülök, hogy elnyerte tetszésed – kuncogott, majd rád vetette magát, és olyan fergeteges élményben részesített, mint addig még soha. Kissé bizonytalanul vágtál a dologba, mert nem tudtad, mik is a szándékai, de nem érdekelt. Minden porcikád kívánta, szinte remegtél érte, és nem érdekelt, mi lesz veletek az este után. Ha kell, az utolsóként könyvelem el magamban, de ma csak az enyém – gondoltad.