Once upon a time (Jiyong)

- Mentsük meg a Vidámparkot!
- Legyen újra Vidámpark!
- Nem kell ide teniszpálya! - kiáltoztak az emberek.

Örömmel töltött el, hogy nem vagy egyedül, és más is felszólal az ügy érdekében. Kiskori emlékeid nagy része a Vidámparkból származott. Rengeteget küzdöttél egyedül, hátha történik valami, valami csoda, minek hatására újra megnyit a Vidámpark. Most már elhagyatott, dodzsem kocsik szerteszét, a körhinta is darabjaiban és az elvarázsolt kastély sem tündököl már régi, pompás fényében. Teljesen elszomorított a helyzet, így úgy döntöttél, ha egyedül nem tehetsz semmit, majd a tömeg hangjára hagyatkozol. Elkezdtél aláírásokat gyűjteni, de ez a megmozdulásod is eredménytelennek bizonyult. Utolsó esélyként tüntetést szerveztél, hogy utódaid is élvezhessék azt a vidámparkot, amely számodra megannyi örömöt szerzett. Feltett szándékod volt, hogy a leendő porontyaidat és unokaöcsédet is elhozd ide, ehhez viszont el kellett fogadni a javaslatodat, mely az 'Újult erővel a Vidámparkért' nevet viselte.
Úgy tűnt, híre ment a tiltakozásotoknak, ugyanis a helyi újság és televízió is beszámolt az akcióról. Tudtad, hogy ez már jelent valamit, és lehet, hogy végre célt ér a terved. Egyszer csak a tömeg megindult. Mindannyian egy irányba, és nem értetted, miért. Te is a többiek után eredtél, nem tudtad elképzelni, mi történhetett, mi miatt rohant mindenki ugyanarra.

- Nyugalom, nyugalom! Mindenkire szakítok időt. - hallottad a tömeg közepe felől a hangot.
- Én is!
- Engem se hagyj ki!
- Itt vagyok! - üvöltöttek a fiatalabbak.

Nem értetted, hogy mi folyik itt, mikor a legfontosabbnak most a Vidámparknak kéne lennie, de úgy tűnt, hogy ez a legkevésbé sem érdekli a tüntetőket. A kör közepe felé vergődted magam, közben vagy hatan megtapostak, beléd rúgtak és egyéb hasonló nyalánkságok, csak mert előrébb merészkedtem. Semmit nem értettél egészen addig, amíg meg nem láttad, hogy ki miatt is gyűlt mindenki egy kupacba.

- Kwon Jiyong! Mi a francot keresel te itt? - kiabáltál vele.
- Jöttem támogatni a Vidámparkos dolgot. - magyarázta.
- Na jó, gyere! Négyszemközt kell beszélnünk, most! -utasítottad.
- De a rajongók.. - kezdett volna bele.
- Nem igazán tud érdekelni a dolog. Azonnal gyere! - förmedtél rá- Mit képzelsz magadról?
- Nem állhatok ki azért, amiben hiszek, ugyan, ne légy nevetséges. - mondta gúnyosan.
- Nevetséges? El sem tudod képzelni, mennyi munkám van ebben az egészben. Több hónapos szervezés, egyeztetés, engedélykérések hada. Erre te idejössz, és átváltozik 'Imádjuk együtt Kwon Jiyongot party'-ba az egész. Ebből én nem kérek. Ez most nem rólad szól, fogd már fel végre!
- Mindig is kihagytál a terveidből...- motyogta halkan.
- Szerinted miért? Nem tudtad elviselni, ha nem te vagy a középpontban.
- Ez nem igaz!
- Ugyan, kérlek! Ne áltasd magad. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy neked a reflektorfényen kívül nincs máshol életed, és már mindenhol ezt várod. Viszont ez az én napom. Csak ma. A Vidámparkért. - közölted vele indulatosan, mégis halkan.
- Kegyetlenül őszinte vagy velem, ugye tudod? - húzta apró mosolyra száját.
- Én nem állok az utadba, légy sztár ott, ahol csak akarod, de nem akarom, hogy ma te legyél a középpontban.
- Sajnálom, nem így terveztem, de miattad...
- Ne kezdjük el még egyszer. Kérlek...Már vége, így alakult.
- De tudom, hogy te is érzel még valamit.
- Az a múlt. Ji én...tényleg sajnálom, de vissza kell mennem. Kérlek menj el. - azzal otthagytad.

A tiltakozás három naposra lett tervezve, hiszen péntek-szombat-vasárnap mindenki ráér, ráadásul kedden születik végleges döntés a Vidámparkkal kapcsolatban. Tervek szerint egy teniszpályát szeretnének a helyére , illetve futballpályát és esetleg egy stadiont is. A városban ezekből volt bőven, de azokat sem igazán használták, így nem értetted, hogy miért van mindenki a sportpályák mellett, mikor a vidámpark sokkal több embert vonzana.
Az első napon kisebb-nagyobb sikerrel túlestetek, és innentől már minden könnyebben megy majd. Az emberek Mentsük meg a Vidámparkot! feliratú pólókat viseltek, és táblákat készítettek, mire szombaton odaértél. Kicsit megcsúsztál a reggeli készülődésben, így nem értetted, hogy mi ütött az emberekbe, hiszen legalább tízszer annyian voltak, mint előző nap. Egy színpadot pillantottál meg a Vidámpark bejáratánál és kíváncsian indultál meg felé, hiszen ez nem a te műved volt.
Ahogy közelebb léptél, minden világossá vált számodra. Egy napszemüveges férfi halvány pink színben pompázó hajjal és divatos ruhákban jelent meg a színpadon. Máris kitisztult a kép, és minden világossá vált számodra. Kwon Jiyong. Morzsoltad el halkan a nevét, miközben dühöngve vetted felé az irányt. Felcsörtettél a színpadra és azonnal lehordtad, amiért a hátad mögött intézkedett.

- Hogy képzeled, hogy a tudtom nélkül szervezkedsz?
- Várj! Nem érted. Én csak...
- Te csak mi? Nem tudtad elviselni, hogy most nem rólad szól az egész, és nem tiéd a rivaldafény? Megkértelek...- gyűltek könnyek a szemedbe.
- Hadd magyarázzam el!
- Nincs szükség rá, mindent értek. - vonultál le a színpadról könnyeiddel küszködve.

Ez egy igazán fontos dolog volt a számodra, így nem értetted, hogy most az egyszer miért nem hagy érvényesülni.

- A színpadon pedig YG! -üvöltötte a mikrofonba Jiyong.
- Köszönöm! Szóval mindenki tudja, miért vagyunk itt igaz? A fő célunk a Vidámpark megmentése, és a YG entertainment úgy döntött, hogy az ügy mellé áll, és segíti a munkát. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy támogassuk a fő szervezőt, aki nélkül ez az egész nem jött volna létre. Köszöntsük nagy tapssal Park Sang-hee kisasszonyt.

Köpni-nyelni nem tudtál, annyira meglepett ez az egész. Visszamentél a színpadra és próbáltad elrejteni a sírástól vöröslő szemeidet. Elmondtál egy beszédet arról, hogy mik a céljaid, és hogy mennyire fontos neked ez az ügy. Meséltél a gyerekkorodról, és arról, hogy az utódaidat is szívesen látnád, ahogyan önfeledt mosollyal integetnek ki neked az óriáskerékből. Közben meghatódtál, de kisebb-nagyobb szüneteket tartva megértetted a tömeggel, hogy ez miért is lenne egy fantasztikus ötlet. Megköszönted a YG entertainmentnek, amiért támogatnak és mellétek állnak az ügyben, majd lementél a színpadról.

- Most pedig jöhet az Újult erővel a Vidámparkért koncertsorozat első fellépője, a 2ne1. - jelentette be Jiyong, majd lejött a színpadról és adott pár autogramot.
- Szia. - mentél oda hozzá.
- Szia. Még mindig haragszol?
- Nem, dehogy. Sőt..köszönöm. -motyogtad.
- Tessék? Nem hallottam mit mondtál. - mosolygott Jiyong.
- Tudom, hogy hallottad, ne húzd ki a gyufát. - ütöttél kezébe- Tényleg köszönöm, most jó? - nevetted el magad.
- Igen, tökéletes. -ölelt meg, s mikor elengedett, lassan közeledni kezdett az arcodhoz.
- Ezt nem kéne Ji! - mondtad elhaló hangon.
- Szólj, ha azt akarod álljak meg, és megteszem. - suttogta szádnál, de te nem szóltál, csak hagytad, hogy vöröslő ajkaidra tapadjon.

Promise (T.O.P.)

Katonaságnál dolgoztál, mint ápolónő. Nem voltál koreai származású, és úgy érezted, hogy csak így illeszkedhetsz be igazán a társadalomba. Nem akartál senkinek se megfelelni, csak magadnak, de ha nem tudsz beilleszkedni, az egész életed megpecsételődött szeretett országodban, Dél-Koreában. Az iskola mellett nem kezdhettél munkába, így kénytelen voltál egy évet halasztani tanulmányaidból.
Szerencsére a munkád főként a kötelező vizsgálatok elvégzéséből állt, de persze történtek balesetek is. Kisebb-nagyobb sérülésekkel is kellett foglalkoznod és volt, hogy gipszbe bugyolált katonatiszteket ápoltál. Előfordult az is, hogy utolsó kívánságokat hallgattál végig. Ezt szeretted legkevésbé a munkádban.
Nem voltál orvos, így csak a betegellátással foglalkoztál. Az egyik nap egy szinte menthetetlen állapotba került férfit kellett ellátnod. Csak ételt, italt és gyógyszert kellett vinned neki, de sajnáltad, hiszen az iratai szerint fiatal volt még, előtte állt ez egész élet. Egy szerencsétlen baleset folytán hatalmas magaslatról zuhant a földre és a legtöbb csontja eltörött. Nem beszélgettetek, arcát sem láttad még igazán a sok kék-zöld folttól és duzzanattól. Már több hete ápolgattad és bár nem javult a helyzete, legalább túl volt az életveszélyen. Mikor ismét vittél neki ételt, nem bírta ki, megszólított.

- Kisasszony! -nyöszörögte halkan.
- Igen?
- Lehetne egy kérdésem?
- Természetesen, uram.
- Ha egyszer én felépülök és kikerülök innen, eljönne velem egy randevúra?
- Randevú? - pakolgattad tovább a gyógyszereket felvont szemöldökkel- Ezt mégis hogy gondolta? Nem is tudom. - gondolkoztál el.
- Kérem, ígérje meg, hogy eljön velem.
- Legyen, megígérem. - mosolyogtál kedvesen.

Úgy gondoltad, nem származhat semmi hátrányod egy ártatlan kis ígéretből. Sosem talál meg, ha felépül, ráadásul erre is kicsi esély volt.
Lassan-lassan eltelt az egy év és újra az egyetem padjait kezdted koptatni. A társaid már sokkal elfogadóbbak voltak így, hogy tettél valamit értük, a közösségért, azokért a férfiakért, akik egy esetleges háború során akár az életüket is adnák az országét, ahol most élsz. A legtöbb általad ellátott férfi felépült és hazatért a családjához, szeretteihez és te is tetted a dolgodat, végre tanulhattál.
Egyik nap épp az újdonsült barátnőiddel trécseltél az egyetem előtt, mikor hazaindultál. Nem is tartottad igazi, jó barátnőnek őket, mert csak az után kezdtek el közeledni feléd, miután visszajöttél a katonaságtól. Ez amolyan felszínes kapcsolat volt, mindenféle bensőséges beszélgetés nélkül. Ettől függetlenül jóban voltatok, szükséged volt az emberi kapcsolatokra még akkor is, ha csak udvariasságból voltak veled. Legalább addig sem voltál egyedül, amíg találsz új, igazi barátokat, akik nem olyan kirekesztőek, mint legtöbb társuk.
Mikor elindultatok a busz felé, HeaJung meglátott egy helyes, fiatal férfit egy meseszép autóra támaszkodva.

- Nézzétek! - susmorgott HeaJung- Ott, az autónál. Egy jól öltözött férfi.
- Nagyon helyes. - vágott közbe EunHee.
- Biztosan vár valakit, nagyon nézi az egyetem kapuját. - folytatta HeaJung.
- Jaj, lányok! Ne koslassatok már utána, valószínűleg nem minket keres. Menjünk! - mondtad határozottan.

Már hátat fordítottál a lányoknak és elindultál a buszmegálló felé, mikor egy mély férfihangra lettél figyelmes.

- Elnézést, kisasszony! - mondta mosolyogva a fiatalember, de te még mindig háttal voltál- Kisasszony, önhöz beszélek. - jött közelebb hozzád.
- Igen. Elnézést, elkalandoztam. - pirultál bele mondandódba.
- Choi Seunghyun vagyok. -mutatkozott be.
- Örvendek, _____ _____ vagyok. - szorongattad még mindig könyveidet.
- Nem tudom emlékszik-e, de én voltam az a férfi a kórházban, akinek randevút ígért, ha felépül. Nos itt vagyok.
- Ho-honnan talált meg?
- Jók a forrásaim. - kacsintott- Remélem, még áll a randi.
- Nem is tudom, nem is ismerlek.
- Akkor itt az idő, hogy megismerj. Egyébként is megígérted.
- Legyen. - vonultál el mosolyogva.

Biztos voltál benne, hogy ha itt megtalált, megtalál majd otthon is, így rá bíztad, hogy mennyire is érdekled őt. Még aznap este jött a hívás és azon a hétvégén együtt vacsoráztatok. Kiderült, hogy az elit társadalom tagja, ami sok új kapcsolatot hozott neked, de ami a legfontosabb, igaz, őrült és szenvedélyes szerelembe estél, mely azóta is tart Choi Seunghyunnal.

Almost (optional bias)

Már majdnem közel ért hozzám, már majdnem az enyém volt. Minden fals hangnál egyre halványodott a hologramszerű kép, mely már majdnem elért hozzám. Az emberek figyelmetlensége, nemtörődömsége, hanyagsága vezetett oda, hogy elvesztettem őt, talán örökre. Közeledett, kitárta karját és azt suttogta, Hiányoztál.
A dal csak szólt, míg én az üres szoba ablakán bámultam ki, s a lomha mozgású falevelek táncát néztem. Ahogy felcsendült a zongoradarab, már nem ugyanazt láttam, mint azelőtt. Már nem az ablakot figyeltem, hanem az ajtóban feltűnt alakot. Minél hangosabban szólt a hangszer, annál jobban kitisztult a kép. Ő volt az, szívem egyetlen vágya. Ott állt a küszöbön, és csibész mosolyával csábított el ismét. Soha nem feledem el, mikor először megláttam. Azonnal megmozgatott bennem valamit, pedig egy árva szót nem váltottunk akkor még. Én próbáltam nyitni felé, de egy évig mit sem értő, hasztalan próbálkozás volt. Hirtelen minden megváltozott és ő kereste társaságomat. Nem egyszer, de százszor beszéltünk, és minden apró kis szó, s mondat az elmémbe égett. Bármit mondott, akarva-akaratlanul csak ittam szavait. Most már alig beszélünk, pedig volt, hogy órákig tudtunk társalogni, akár a semmiről is. Hogyan változhatnak meg ennyire az emberek? Egy egyszerű senkivé váltam számára, miközben ő még a mindenséget jelenti nekem.
Olyan valakiért dobog a szívem, akit már egyszer megkaptam, de balga módon eldobtam. Azt mondta, úgy bántam vele, mint egy félredobott játékszerrel. Megtaláltam, és vígan játszadoztam vele, míg ő megint elhitte, hogy valakinek fontos, valakinek számít. Aztán meguntam. Meguntam, és visszadobtam többi, semmit mondó kacat közé, mondván Igen, vele is jól szórakoztam. Sosem gondoltam így, csupán sosem voltam igazán biztos az érzéseimben, és most, hogy más nincs velem, csak most értékelem, hogy mennyire szükségem van rá. De már késő. Talált valaki mást, és biztosan nagyon boldog vele.
Olyan ez az egész, mintha egy jelentéktelen homokszem lennék a sivatagban. Minden esély nélkül bolyongok elveszve a szélben, hátha rám talál valaki, aki majd érdemesnek vél a társaságára. Sosem tudhatom, mikor jön el a hőn áhított megváltás, de mint egy fanatikus hívő, egyre csak várom a messiást.
Ha már nem én választok magamnak, és sorsomat már nem alakíthatom, olyasvalakit kapjak, könyörgöm olyat, aki megérdemel, hozzám való. Tudom, nem egyszerű ilyet találni, kölcsönös érzésekkel, de... Most csak ezt az egyet kérem.
Eszel és fekszel. Sokszor csak ebből állnak a napjaid, meg néha tévézésből. Nem tudsz mit kezdeni magaddal, mert egyszerűen üresnek érzed magad. Ismerős, ugye?
Legbelül minden hölgy, nő és kislány arra vár, hogy talál egy embert magának. Olyasvalakit, akit ha megkérdez, hogy Szép vagyok? gyönyörűnek nevezi, akár kérdés nélkül is, és tenyerén hordozza és igazán, szívből szereti választottját. A nő hercegnő akar lenni a férfi mellett, ha az hagyja.
A mesék mindig csak arra tanítanak, hogy idővel minden jóra fordul. De mi van, ha a dolgok mélyére nézünk? Mindig van a főhősnő, a herceg és a gonosz. Viszont vannak olyan nők is a történetben, akiket még csak meg sem említenek, pedig valószínűleg ők is ugyanolyan szorgosan készülődtek a bálra, mint Hamupipőke. Gondosan megterveztek mindent, hogy végül szürke kisegerek maradhassanak a bálozók között. Valahol legbelül -bármennyire is szeretném- nem a főhősnők bőrébe bújok. Tudom, hogy az csak mese, és a tömegben elvesző, reménykedő kislány sokkal hitelesebbé válik számomra.
Mindenki életében eljön az a pillanat, mikor szakítani kell a hagyományokkal és a szokásokkal, mert felnőtt és ideje új életbe kezdenie. Igazából akkor növünk csak fel, mikor teljesen függetlenek vagyunk. Ellátjuk magunkat és nem a szüleinkre támaszkodunk. Viszont ha már érzelmileg érettek vagyunk, akkor valahol már felnőttünk. Mikor szeretünk, képesek vagyunk szeretni és elviselni, sőt igényelni, ha viszontszeretnek. Mert bárki bármit mond, szeretni és szeretve lenni bizony nem könnyű.
Minél több szerelmes történetet olvasok, annál rosszabb az, hogy nincs mellettem senki, és mikor megijeszt a villámok zaja, nincs, akihez odabújhatnék a fagyos éjjeleken. Senki nem mondja ok nélkül, hogy szeretlek és nincs apró, romantikus meglepetés sem. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy őt feledhessem, és olyanba essek bele legközelebb, aki viszonozza is érzéseimet, mert a plátói szerelem szörnyű. Senki nem tudja, hogy milyen olyasvalaki után futni, aki soha nem lehet az övé, csak akkor, ha már vele is megtörtént.
Most itt vagyok egyedül. Valahol magányosan, valahol pedig szabadon. Minden csak nézőpont kérdése, de még egyszer nem találok olyat, mint ő, hiszen belőle csak egy van. Lehet más srác bármennyire is rendes vagy őrülten szerelmes belém, nem tudom, hogy el tudom-e hinni neki. Túl sok volt a csalódás, pedig mind egyfelől ért, és sokszor tudtam, hogy nem számíthatok rá, hogy nem remélhetek tőle sokat, de két bensőséges mondatával kiengesztel, mert azt hiszem, csak engem avat be és nekem tárja fel szíve azon részét, ami más előtt ismeretlen. De ez persze nem így van.
Majdnem megvolt minden, amit szerettem volna; jó emberi kapcsolatok, siker és céltudatosság. Csak a szerelem hiányzik, de most az a legjobban. Aki sokat markol, keveset fog.- szól a mondás. Úgy tűnik, ez rám teljes mértékben igaz. A zongora csak szól tovább és én eltűnődöm, hogy hogy szerethettem őt elsőnek, mikor csak játszott velem.

Confidence (SE7EN)

Ízléses ruhába bújt vagy szakadt kinézetű. Kócos hajú, vagy jól fésült. Agyon sminkelt vagy naturális. Nők. Rengeteg csinos nő mászkál az utcákon, de ez csak a látszat. Vajon mit takar a csomagolás? Milyen is ő belülről? Minél több pénze van, annál étvágygerjesztőbb egy férfi számára, hiszen valamiből fedezni kell a ruhákat, cipőket, kiegészítőket, fodrászt, manikűrt és még sorolhatnám. De mi van azokkal a lányokkal, akik természetesek és szélfútta hajuk bele-belecsúszik igéző szemeikbe, amin nincs semmi. Se smink, se napszemüveg. Mi, férfiak sem vagyunk különbek, mint nőtársaink, felszínesek vagyunk és előítélettel nézünk a legtöbb emberre. Valljuk be, a külső az első benyomás.
Mikor választasz magadnak egy párt, az viszont már nem erről szól, hanem a belsőről. Ha megismered a szerencsés lányt, és több alkalom után is szimpatikus, csak akkor jelentheted ki, hogy igen, ő az. De mindig van hátulütője a dolgoknak. Mikor kiadod magad a médiának, rajongók tömkelege ajánlja fel magát, hogy majd veled lesz egy egész életen keresztül, vagy csak egy éjszakára, de történjen meg a csoda. Magazinok tömkelege bombáz személyesebbnél személyesebb kérdésre, melyekre általában őszinte válaszok érkeznek. Bekerül az újságba, hogy milyen is az ideálod, és hirtelen mindenki úgy néz ki és úgy viselkedik a környezetedben. Ijesztő, nem?
Most van az életemben egy lány, akivel elég rég óta kimondtuk, hogy egy párt alkotunk. Minden tökéletesen alakul, talán túl tökéletesen. Ahogy elgondolkodtam, visszapörgettem az időt. Hogyan is ismertem meg ______-t. Egy weboldal szerkesztője volt, ami a YG family tagjaival foglalkozott. Rengeteg időt ölt bele, majd nagy nehezen sikerült leszerveznie egy találkozót a Big Banggel és velem. T.O.P. és én mindig is nagyon jóban voltunk és ismertük a másik minden apró mozdulatát. _______ először nála próbálkozott be, amit nem bántam annyira, hiszen nem ismertem és nem is volt az esetem. Később kiderült, hogy nem szeretne kapcsolatot Seunghyun, legalábbis vele nem. Nem sokkal később csak velem akart interjút készíteni, amibe belementem. Teljesen megváltozott mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudom mi lett vele, de szépen, lassan beleszerettem.
Mára már tudom, hogy minden rajongóm így próbálkozott be, de _________-nál/nél nem vettem észre. Nem is akartam, mert örültem, hogy végre van valaki. Három év alatt már előjött volna az igazi énje, ha megjátssza magát, nem létezik, hogy valaki ennyire jól tudjon színészkedni. Nem mehetek el úgy, hogy ne tudjam, mit gondol komolyan.

- Kicsim, megvársz majd? Itt leszel mikor hazajövök?
- Hogyne várnálak, ne kérdezz már őrültséget.
- Ha nem tudsz, az sem baj, de nem akarom, hogy hamis ábrándok éltessenek két évig.
- Mire gondolsz? Szakítani akarsz?
- Nem, csak nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazt érezzük.
- Ezt hogy érted? Én szeretlek.
- Én az egész életemet el tudnám képzelni veled. Te is szeretsz ennyire?
- Ne tervezzünk előre drágám. Minden kiderül, mikor visszajössz. Írni fogok és várok rád.

Félelem, kétely és múlni nem akaró fájdalom. Most sem tudom, hogy kit lát bennem. Már rég óta együtt vagyunk, de nem tudhatom biztosan, hogy mit érez. Mindig felmerül bennem, hogy esetleg csak SE7EN az, akit ő lát.
Tovább csomagoltam és próbáltam eltakarni azt az arcot, ami most felszínre akart törni. Nem mehettem el szomorúan, legalábbis ________ nem láthat annak. Még ha nem is szeret úgy, ahogy én őt, nekem fontos. Félek, hogy ha itt hagyom, majd valaki másba szeret bele, mert nekem nem lesz ott más, de őt számtalan férfi bombázhatja a távollétemben. Ha éjjel kihunynak a fények, akkor biztonságban lesz? Egyedül fog felkelni legrosszabb rémálmából sírva, vagy lesz, aki megvigasztalja? Mikor varázslatos képek követik egymást az álomvilágában, rám gondol? Nem tudhatom. Előre semmit nem tudhatok, de így a legrosszabb elmenni. A csomagom tetejére a közös képünket raktam, majd becipzároztam.
Ezzel lezárult egy fejezet. Most növök fel igazán. Férfiként megyek be, és nem tudhatom, hogy jövök ki. Lehet, hogy minden megváltozik odabent és már nem az leszek, aki voltam, de ennek így kell lennie. Az is lehet, hogy _______-t örökre elveszítem, de megeshet, hogy még erősebb lesz a kapcsolatunk, mint volt. Majdnem ugyanannyi időt töltök távol tőle, mint amennyit vele lehettem. Vajon bírni fogja? Megannyi kérdés fogalmazódott még meg bennem, melyre kétségbeesetten akartam válaszokat találni, mindhiába. Már csak magam vagyok és bár ______ testben ott van mellettem, nem tudhatom, hogy meddig tart ki. Búcsúcsókot váltottunk, mely nekem hatalmas fájdalom volt. Két perc tömény szenvedés, mert sosem akartam elengedni.
Levetkőztem a SE7EN énemet és Choi Dong-wook lettem mindenki számára. Egy közember, aki nem részesül különleges bánásmódban. Felszálltam a buszra és egy hétköznapi katona bőrébe bújva vártam, hogy elteljen a két év.

Hero (T.O.P.)

Édes álmom volt az éjjel. Choi Seunghyunnal találkoztam egy klubban és őrült módon táncoltunk. Meghívott pár italra és az este további részét együtt töltöttük. Felmentem a lakására, ahol tőle nem várt módon, vadul és szenvedélyesen tett magáévá. Bármily hihetetlen álom is volt, mégis nagyon beleéltem magam. Mikor reggel kipattant a szemem egy ismeretlen szobában ébredtem fel. Fejfájás gyötört és semmire nem emlékeztem az utóbbi napból. Egy ismeretlen szobában találtam magam, amely kísértetiesen hasonlított az álmomban szereplőre. Körülnéztem, de mivel nem láttam semmi ismerőset és egyedül voltam, eléggé megrémültem. Kipattantam az ágyból, de nem a saját ruhám volt rajtam. A bugyi stimmelt, de egy nagyméretű férfipólót viseltem felül. A székre pillantva megláttam azt a ruhát, amiben előző nap voltam. Ijedten kaptam fel a cuccaimat és eszeveszettül kezdtem kapkodni és az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem a szobából és egy hatalmas nappali fogadott, ami minimalista stílusban volt berendezve. Letisztult, drága bútorok, melyek teljes mértékben harmonizáltak egymással. Látszott a szobán, hogy rengeteg pénzt, időt és energiát fektettek a berendezésbe. Körülnéztem, hogy megtaláljam a bejárati ajtót, mikor megpillantottam egy addig számomra ismeretlen alakot a konyhában. Lassan, óvatosan indultam meg felé. Nem vett észre, mivel az ablakon kívül talált valami számára rendkívül érdekes dolgot, így nekem háttal állt és bambult.

Ott állt előttem az az ember teljes életnagyságban. Kicsit közelebb lépve éreztem bőre édes illatát, ami keveredett a Dior parfümmel, a cigarettával és a mentolos rágóval, amit épp fogyasztott. Kissé izzadt teste bódító látvány volt, még akkor is, ha tudtam, csak egy félredobott játékszer vagyok számára. Nyilván az álom az előző éjjeli események jelentek meg álmok képében az elmémben. Elképesztő. Lefeküdtem Choi Seunghyunnal. Igazából ez még nem biztos, de nagy rá a valószínűség, hogy nem csak az agyszüleményem az, hogy együtt töltöttük az éjszakát. Meg akarom tudni, hogy mi is történt pontosan. Nem mehetek úgy el, hogy nem tisztáztam magamban a dolgot. Még akkor is, ha neki nem jelentett semmit az egész, nekem szükségem van arra, hogy tudjam, mi is történt igazából. A legnagyobb problémám azonban mindig is a félelem volt. Mindenhez hatalmas lelki erő kellett, még ahhoz is, hogy elmenjek bulizni a sok idegen ember közé, így egy teljesen ismeretlen helyen ébredni egy idol hálószobájában nem épp olyan biztonságos, mint amit megszoktam. 


- Se-Seunghyun...- kezdtem halkan, de nem felelt- Seunghyun!- koppintottam meg vállát, mire már észrevett.
- Mióta állsz itt?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Nagyon belemerültél a park bámulásába.
- Igen, de ez nem fontos. Kérsz valamit reggelire....
- _____. __________ vagyok.
- Értem. Szóval kérsz valamit enni?
- Nem, köszönöm, de egy kávé jól esne.

Olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Azelőtt még sosem beszéltem vele, és hogy nem tudom, mi történt az este, elég kínos ez a beszélgetés nekem. Nem akartam hálátlan lenni, mert lehet, hogy csak hazahozott. Nem támadhattam le, hogy 'Jaj Tempo tegnap jól megdugtál, vagy csak álmodtam?', szóval nem tudom, mi legyen. Muszáj volt megszólalnom, így kinyögtem, amit akartam.

- Seunghyun! Tudom, hogy kínos, de fogalmam sincs, mi történt tegnap. Elmondanád?
- Persze, de hívj csak Tabinak. A Seunghyun túl hivatalos.
- Oké, persze, Tabi...
- Szóval tegnap próbáltam kicsit kiszellőztetni a fejemet, mikor láttam, hogy össze-vissza csámpázol az utca közepén, miközben vagy tíz kiéhezett pasi követett és fogdosni próbált. Nekem úgy tűnt, hogy csak az alkohol hatására nem tettél semmit, nem is hiszem, hogy tudtál volna. Így hát odamentem, átöleltelek mondván, hogy a barátnőm vagy. Haza hoztalak és segítettem átöltözni, aztán kint aludtam kanapén.
- Istenem, de gáz! Akkor nem történt semmi... komoly?
- Nem. De miért törtél le? Vagy azt hitted...
- Nem! Dehogy! Semmit sem akarok tőled. - tiltakoztam hevesen, bár nem volt túl meggyőző.
- Rendben. Ha nem haragszol, akkor most...
- Tudom, tudom. Mennem kéne. Ne haragudj, hogy zavartalak és majd találkozunk. Vagyis nem, nem találkozunk. Szia. - botorkáltam ki a lakásból zavartan.
- A ruhád.
- Öhm mi?
- Nem akarsz felöltözni? Bár engem nem zavar, ha fehérneműben és pólóban lépsz le, és a többi pasi is örülne a csinos kis fenekednek, de nem hiszem, hogy te is repesnél a boldogságtól. - mosolyodott el.
- Ja, igen. Nem baj ha...
- Nem, dehogy. Öltözz csak vissza.
- Köszönöm. - hajoltam meg.

Kutyafuttában kapkodtam fel magamra a cuccokat, hogy tényleg hamar eltűnhessek Seunghyun életéből. Olyan gyorsan, ahogyan belecsöppentem. Nem tudtam, hogy a kulcsomon kívül volt-e valami más nálam, de nem is érdekelt, csak spuriztam kifelé az ajtón.

- Köszönöm a segítséget és a reggelit. - hajoltam meg, majd kisuhantam az ajtón.

Nem is hagytam lehetőséget a válaszadásra, inkább hazaindultam. Fogalmam sem volt, hogy hol is vagyok pontosan, de a metróval egy órás bolyongás után hazaértem. Elkönyveltem magamban, hogy ennél nagyobb idiótának talán még sosem tűntem senki előtt. Gondolom egy kiéhezett kis ribancnak nézett, mikor kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy semmi nem történt köztünk. Bár nem is baj. Soha többet nem látom az életben és ha lett is volna valami, a pia miatt úgyis elfelejtettem volna. De azért nem tudom, talán jobb is így. Az önbecslésemnek az lett volna a legjobb, ha itthon maradok a kis seggemen és nem kísérget senki sehova.

Otthon kicsit rendbe szedtem magam; letusoltam, ettem pár falatot meg bevettem egy fejfájás csillapítót. Sikerült aludnom pár órát, ami igazán jól esett. Hangos kopogásra, kiáltozásra és nyögésre keltem. Kérem, valaki! Nem tudtam, ki lehet az, ezért csak résnyire nyitottam az ajtót. Mikor megláttam, hogy a tegnapi megmentőm szenved véres pólóval, azonnal lefektettem a kanapéra és bezártam az ajtót. Hoztam az elsősegélydobozt és levettem pólóját.

- Te? - préselte ki magából halkan, halvány mosoly kíséretében.
- Igen, én. - mosolyogtam vissza - Most én mentelek meg. Mi történt?
- Utcai verekedés. Csak segíteni akartam...
- Te mindig a hőst játszod?
- Nem. - nevetett- De ne nevettess, mert fáj.

Lefertőtlenítettem sebeit, majd bekötöztem. Hoztam neki vizet és fájdalomcsillapítót, borogatást tettem feldagadt arcára. Ott akartam hagyni, hadd pihenjen, de elkapta a lábamat. Nem rántott meg, csak éreztem kezei érintését a bőrömön.

- Még ne. Kérlek! - nyöszörögte.
- Mit szeretnél? Szükséged van valamire?

Nem értettem, mit is szeretett volna pontosan. Gondoltam éhes, vagy nyomja a kanapé. Felkönyökölt és ülő pozícióba helyezkedett. Fedetlen felsőteste most még inkább zavarba hozott majdhogynem fullasztó közelsége miatt. Elfordította fejét, így egy nyakán tátongó mély sebbel találtam magam szembe.

- Ne haragudj, nem vettem észre. - mondtam zavartan, s visszahoztam a kötszert és a fertőtlenítőt.
- Ugyan, köszönöm, hogy segítesz nekem. Senki nem nyitott ajtót.
- Honnan tudtad, hogy itt lakom?
- Nem tudtam, ez a sors. - szisszent bele kissé.
- Sajnálom, máshogy nem megy.
- Tudom, ne is törődj velem.

Közel hajoltam nyakához, hogy jól lássam, mit is csinálok éppen. Mikor felpillantottam, a velem szemben ülő Seunghyun épp az arcomat fürkészte. Miután találkozott tekintetünk, képtelen voltam nem a gyönyörű szemei bámulni. Szépen, lassan közeledett és ajkamra tapasztotta az övét, majd nem sokkal később már nyelve járta be szám minden kisebb szegletét. Hazudnék, ha azt mondom, nem esett jól, de eszembe jutott, ki is őt, így eltoltam.

- Ne...- súgtam szájánál még csukott szemmel.
- Mi a baj?
- Nem kell, hogy így köszönd meg, amiért segítek. Nem szeretem, ha megszánnak.
- Nem szánalomból csókoltalak meg. Már tegnap este megtetszettél. Csinos vagy és még becsiccsentve is aranyos, ráadásul, ahogy látom, segítőkész és gondoskodó is. Bolond voltam, hogy reggel hagytalak elmenni, sőt, majdnem kidobtalak. Sajnálom.
- Ne kedveskedj nekem. A végén még elhiszem, amit mondasz, és egy örökkévalóságig reménykedem a folytatásban, ami nyilvánvalóan nem lesz.
- Azt hiszed, csak egy éjszakás kalandra kellenél? Reménykedj a folytatásban, mert ha rajtam múlik lesz.
- Majd meglátjuk. Mindenesetre ma itt maradsz, pihenésre van szükséged.
- Köszönöm, angyal vagy.

Másnap már a reggelit csináltam, mikor felkelt a kis hős. Hangosan nyögött egyet, mikor nyújtózkodott. Meg tudnám szokni, hogy mellette ébredjek.

- Jó reggelt angyalkám. - puszilt arcon.
- Neked is Superman. - nevettem.
- Ez nem volt szép. - durcizott be.
- Az lehet, de ami igaz, az igaz. Tessék, reggeli.
- Köszönöm. Te nem eszel?
- Nem lehet, már így is késésben vagyok.
- Kár. Akkor kénytelen leszel megadni a számodat, hogy kereshesselek. - tömte magába az utolsó falatokat.
- Legyen, de át ne verj!
- Téged soha, angyalkám.

Elkészültem és Seunghyun is összeszedte magát, így egyszerre hagytuk el a lakást. Én jobbra, ő balra. Mindketten mentünk utunkra, és hogy ez a két ösvény találkozik-e a jövőben? Azt már a sorsra bízom.