Hero (T.O.P.)

Édes álmom volt az éjjel. Choi Seunghyunnal találkoztam egy klubban és őrült módon táncoltunk. Meghívott pár italra és az este további részét együtt töltöttük. Felmentem a lakására, ahol tőle nem várt módon, vadul és szenvedélyesen tett magáévá. Bármily hihetetlen álom is volt, mégis nagyon beleéltem magam. Mikor reggel kipattant a szemem egy ismeretlen szobában ébredtem fel. Fejfájás gyötört és semmire nem emlékeztem az utóbbi napból. Egy ismeretlen szobában találtam magam, amely kísértetiesen hasonlított az álmomban szereplőre. Körülnéztem, de mivel nem láttam semmi ismerőset és egyedül voltam, eléggé megrémültem. Kipattantam az ágyból, de nem a saját ruhám volt rajtam. A bugyi stimmelt, de egy nagyméretű férfipólót viseltem felül. A székre pillantva megláttam azt a ruhát, amiben előző nap voltam. Ijedten kaptam fel a cuccaimat és eszeveszettül kezdtem kapkodni és az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem a szobából és egy hatalmas nappali fogadott, ami minimalista stílusban volt berendezve. Letisztult, drága bútorok, melyek teljes mértékben harmonizáltak egymással. Látszott a szobán, hogy rengeteg pénzt, időt és energiát fektettek a berendezésbe. Körülnéztem, hogy megtaláljam a bejárati ajtót, mikor megpillantottam egy addig számomra ismeretlen alakot a konyhában. Lassan, óvatosan indultam meg felé. Nem vett észre, mivel az ablakon kívül talált valami számára rendkívül érdekes dolgot, így nekem háttal állt és bambult.

Ott állt előttem az az ember teljes életnagyságban. Kicsit közelebb lépve éreztem bőre édes illatát, ami keveredett a Dior parfümmel, a cigarettával és a mentolos rágóval, amit épp fogyasztott. Kissé izzadt teste bódító látvány volt, még akkor is, ha tudtam, csak egy félredobott játékszer vagyok számára. Nyilván az álom az előző éjjeli események jelentek meg álmok képében az elmémben. Elképesztő. Lefeküdtem Choi Seunghyunnal. Igazából ez még nem biztos, de nagy rá a valószínűség, hogy nem csak az agyszüleményem az, hogy együtt töltöttük az éjszakát. Meg akarom tudni, hogy mi is történt pontosan. Nem mehetek úgy el, hogy nem tisztáztam magamban a dolgot. Még akkor is, ha neki nem jelentett semmit az egész, nekem szükségem van arra, hogy tudjam, mi is történt igazából. A legnagyobb problémám azonban mindig is a félelem volt. Mindenhez hatalmas lelki erő kellett, még ahhoz is, hogy elmenjek bulizni a sok idegen ember közé, így egy teljesen ismeretlen helyen ébredni egy idol hálószobájában nem épp olyan biztonságos, mint amit megszoktam. 


- Se-Seunghyun...- kezdtem halkan, de nem felelt- Seunghyun!- koppintottam meg vállát, mire már észrevett.
- Mióta állsz itt?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Nagyon belemerültél a park bámulásába.
- Igen, de ez nem fontos. Kérsz valamit reggelire....
- _____. __________ vagyok.
- Értem. Szóval kérsz valamit enni?
- Nem, köszönöm, de egy kávé jól esne.

Olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Azelőtt még sosem beszéltem vele, és hogy nem tudom, mi történt az este, elég kínos ez a beszélgetés nekem. Nem akartam hálátlan lenni, mert lehet, hogy csak hazahozott. Nem támadhattam le, hogy 'Jaj Tempo tegnap jól megdugtál, vagy csak álmodtam?', szóval nem tudom, mi legyen. Muszáj volt megszólalnom, így kinyögtem, amit akartam.

- Seunghyun! Tudom, hogy kínos, de fogalmam sincs, mi történt tegnap. Elmondanád?
- Persze, de hívj csak Tabinak. A Seunghyun túl hivatalos.
- Oké, persze, Tabi...
- Szóval tegnap próbáltam kicsit kiszellőztetni a fejemet, mikor láttam, hogy össze-vissza csámpázol az utca közepén, miközben vagy tíz kiéhezett pasi követett és fogdosni próbált. Nekem úgy tűnt, hogy csak az alkohol hatására nem tettél semmit, nem is hiszem, hogy tudtál volna. Így hát odamentem, átöleltelek mondván, hogy a barátnőm vagy. Haza hoztalak és segítettem átöltözni, aztán kint aludtam kanapén.
- Istenem, de gáz! Akkor nem történt semmi... komoly?
- Nem. De miért törtél le? Vagy azt hitted...
- Nem! Dehogy! Semmit sem akarok tőled. - tiltakoztam hevesen, bár nem volt túl meggyőző.
- Rendben. Ha nem haragszol, akkor most...
- Tudom, tudom. Mennem kéne. Ne haragudj, hogy zavartalak és majd találkozunk. Vagyis nem, nem találkozunk. Szia. - botorkáltam ki a lakásból zavartan.
- A ruhád.
- Öhm mi?
- Nem akarsz felöltözni? Bár engem nem zavar, ha fehérneműben és pólóban lépsz le, és a többi pasi is örülne a csinos kis fenekednek, de nem hiszem, hogy te is repesnél a boldogságtól. - mosolyodott el.
- Ja, igen. Nem baj ha...
- Nem, dehogy. Öltözz csak vissza.
- Köszönöm. - hajoltam meg.

Kutyafuttában kapkodtam fel magamra a cuccokat, hogy tényleg hamar eltűnhessek Seunghyun életéből. Olyan gyorsan, ahogyan belecsöppentem. Nem tudtam, hogy a kulcsomon kívül volt-e valami más nálam, de nem is érdekelt, csak spuriztam kifelé az ajtón.

- Köszönöm a segítséget és a reggelit. - hajoltam meg, majd kisuhantam az ajtón.

Nem is hagytam lehetőséget a válaszadásra, inkább hazaindultam. Fogalmam sem volt, hogy hol is vagyok pontosan, de a metróval egy órás bolyongás után hazaértem. Elkönyveltem magamban, hogy ennél nagyobb idiótának talán még sosem tűntem senki előtt. Gondolom egy kiéhezett kis ribancnak nézett, mikor kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy semmi nem történt köztünk. Bár nem is baj. Soha többet nem látom az életben és ha lett is volna valami, a pia miatt úgyis elfelejtettem volna. De azért nem tudom, talán jobb is így. Az önbecslésemnek az lett volna a legjobb, ha itthon maradok a kis seggemen és nem kísérget senki sehova.

Otthon kicsit rendbe szedtem magam; letusoltam, ettem pár falatot meg bevettem egy fejfájás csillapítót. Sikerült aludnom pár órát, ami igazán jól esett. Hangos kopogásra, kiáltozásra és nyögésre keltem. Kérem, valaki! Nem tudtam, ki lehet az, ezért csak résnyire nyitottam az ajtót. Mikor megláttam, hogy a tegnapi megmentőm szenved véres pólóval, azonnal lefektettem a kanapéra és bezártam az ajtót. Hoztam az elsősegélydobozt és levettem pólóját.

- Te? - préselte ki magából halkan, halvány mosoly kíséretében.
- Igen, én. - mosolyogtam vissza - Most én mentelek meg. Mi történt?
- Utcai verekedés. Csak segíteni akartam...
- Te mindig a hőst játszod?
- Nem. - nevetett- De ne nevettess, mert fáj.

Lefertőtlenítettem sebeit, majd bekötöztem. Hoztam neki vizet és fájdalomcsillapítót, borogatást tettem feldagadt arcára. Ott akartam hagyni, hadd pihenjen, de elkapta a lábamat. Nem rántott meg, csak éreztem kezei érintését a bőrömön.

- Még ne. Kérlek! - nyöszörögte.
- Mit szeretnél? Szükséged van valamire?

Nem értettem, mit is szeretett volna pontosan. Gondoltam éhes, vagy nyomja a kanapé. Felkönyökölt és ülő pozícióba helyezkedett. Fedetlen felsőteste most még inkább zavarba hozott majdhogynem fullasztó közelsége miatt. Elfordította fejét, így egy nyakán tátongó mély sebbel találtam magam szembe.

- Ne haragudj, nem vettem észre. - mondtam zavartan, s visszahoztam a kötszert és a fertőtlenítőt.
- Ugyan, köszönöm, hogy segítesz nekem. Senki nem nyitott ajtót.
- Honnan tudtad, hogy itt lakom?
- Nem tudtam, ez a sors. - szisszent bele kissé.
- Sajnálom, máshogy nem megy.
- Tudom, ne is törődj velem.

Közel hajoltam nyakához, hogy jól lássam, mit is csinálok éppen. Mikor felpillantottam, a velem szemben ülő Seunghyun épp az arcomat fürkészte. Miután találkozott tekintetünk, képtelen voltam nem a gyönyörű szemei bámulni. Szépen, lassan közeledett és ajkamra tapasztotta az övét, majd nem sokkal később már nyelve járta be szám minden kisebb szegletét. Hazudnék, ha azt mondom, nem esett jól, de eszembe jutott, ki is őt, így eltoltam.

- Ne...- súgtam szájánál még csukott szemmel.
- Mi a baj?
- Nem kell, hogy így köszönd meg, amiért segítek. Nem szeretem, ha megszánnak.
- Nem szánalomból csókoltalak meg. Már tegnap este megtetszettél. Csinos vagy és még becsiccsentve is aranyos, ráadásul, ahogy látom, segítőkész és gondoskodó is. Bolond voltam, hogy reggel hagytalak elmenni, sőt, majdnem kidobtalak. Sajnálom.
- Ne kedveskedj nekem. A végén még elhiszem, amit mondasz, és egy örökkévalóságig reménykedem a folytatásban, ami nyilvánvalóan nem lesz.
- Azt hiszed, csak egy éjszakás kalandra kellenél? Reménykedj a folytatásban, mert ha rajtam múlik lesz.
- Majd meglátjuk. Mindenesetre ma itt maradsz, pihenésre van szükséged.
- Köszönöm, angyal vagy.

Másnap már a reggelit csináltam, mikor felkelt a kis hős. Hangosan nyögött egyet, mikor nyújtózkodott. Meg tudnám szokni, hogy mellette ébredjek.

- Jó reggelt angyalkám. - puszilt arcon.
- Neked is Superman. - nevettem.
- Ez nem volt szép. - durcizott be.
- Az lehet, de ami igaz, az igaz. Tessék, reggeli.
- Köszönöm. Te nem eszel?
- Nem lehet, már így is késésben vagyok.
- Kár. Akkor kénytelen leszel megadni a számodat, hogy kereshesselek. - tömte magába az utolsó falatokat.
- Legyen, de át ne verj!
- Téged soha, angyalkám.

Elkészültem és Seunghyun is összeszedte magát, így egyszerre hagytuk el a lakást. Én jobbra, ő balra. Mindketten mentünk utunkra, és hogy ez a két ösvény találkozik-e a jövőben? Azt már a sorsra bízom.