Már majdnem közel ért hozzám, már majdnem az enyém volt. Minden fals hangnál egyre halványodott a hologramszerű kép, mely már majdnem elért hozzám. Az emberek figyelmetlensége, nemtörődömsége, hanyagsága vezetett oda, hogy elvesztettem őt, talán örökre. Közeledett, kitárta karját és azt suttogta, Hiányoztál.
A dal csak szólt, míg én az üres szoba ablakán bámultam ki, s a lomha mozgású falevelek táncát néztem. Ahogy felcsendült a zongoradarab, már nem ugyanazt láttam, mint azelőtt. Már nem az ablakot figyeltem, hanem az ajtóban feltűnt alakot. Minél hangosabban szólt a hangszer, annál jobban kitisztult a kép. Ő volt az, szívem egyetlen vágya. Ott állt a küszöbön, és csibész mosolyával csábított el ismét. Soha nem feledem el, mikor először megláttam. Azonnal megmozgatott bennem valamit, pedig egy árva szót nem váltottunk akkor még. Én próbáltam nyitni felé, de egy évig mit sem értő, hasztalan próbálkozás volt. Hirtelen minden megváltozott és ő kereste társaságomat. Nem egyszer, de százszor beszéltünk, és minden apró kis szó, s mondat az elmémbe égett. Bármit mondott, akarva-akaratlanul csak ittam szavait. Most már alig beszélünk, pedig volt, hogy órákig tudtunk társalogni, akár a semmiről is. Hogyan változhatnak meg ennyire az emberek? Egy egyszerű senkivé váltam számára, miközben ő még a mindenséget jelenti nekem.
Olyan valakiért dobog a szívem, akit már egyszer megkaptam, de balga módon eldobtam. Azt mondta, úgy bántam vele, mint egy félredobott játékszerrel. Megtaláltam, és vígan játszadoztam vele, míg ő megint elhitte, hogy valakinek fontos, valakinek számít. Aztán meguntam. Meguntam, és visszadobtam többi, semmit mondó kacat közé, mondván Igen, vele is jól szórakoztam. Sosem gondoltam így, csupán sosem voltam igazán biztos az érzéseimben, és most, hogy más nincs velem, csak most értékelem, hogy mennyire szükségem van rá. De már késő. Talált valaki mást, és biztosan nagyon boldog vele.
Olyan ez az egész, mintha egy jelentéktelen homokszem lennék a sivatagban. Minden esély nélkül bolyongok elveszve a szélben, hátha rám talál valaki, aki majd érdemesnek vél a társaságára. Sosem tudhatom, mikor jön el a hőn áhított megváltás, de mint egy fanatikus hívő, egyre csak várom a messiást.
Ha már nem én választok magamnak, és sorsomat már nem alakíthatom, olyasvalakit kapjak, könyörgöm olyat, aki megérdemel, hozzám való. Tudom, nem egyszerű ilyet találni, kölcsönös érzésekkel, de... Most csak ezt az egyet kérem.
Eszel és fekszel. Sokszor csak ebből állnak a napjaid, meg néha tévézésből. Nem tudsz mit kezdeni magaddal, mert egyszerűen üresnek érzed magad. Ismerős, ugye?
Legbelül minden hölgy, nő és kislány arra vár, hogy talál egy embert magának. Olyasvalakit, akit ha megkérdez, hogy Szép vagyok? gyönyörűnek nevezi, akár kérdés nélkül is, és tenyerén hordozza és igazán, szívből szereti választottját. A nő hercegnő akar lenni a férfi mellett, ha az hagyja.
A mesék mindig csak arra tanítanak, hogy idővel minden jóra fordul. De mi van, ha a dolgok mélyére nézünk? Mindig van a főhősnő, a herceg és a gonosz. Viszont vannak olyan nők is a történetben, akiket még csak meg sem említenek, pedig valószínűleg ők is ugyanolyan szorgosan készülődtek a bálra, mint Hamupipőke. Gondosan megterveztek mindent, hogy végül szürke kisegerek maradhassanak a bálozók között. Valahol legbelül -bármennyire is szeretném- nem a főhősnők bőrébe bújok. Tudom, hogy az csak mese, és a tömegben elvesző, reménykedő kislány sokkal hitelesebbé válik számomra.
Mindenki életében eljön az a pillanat, mikor szakítani kell a hagyományokkal és a szokásokkal, mert felnőtt és ideje új életbe kezdenie. Igazából akkor növünk csak fel, mikor teljesen függetlenek vagyunk. Ellátjuk magunkat és nem a szüleinkre támaszkodunk. Viszont ha már érzelmileg érettek vagyunk, akkor valahol már felnőttünk. Mikor szeretünk, képesek vagyunk szeretni és elviselni, sőt igényelni, ha viszontszeretnek. Mert bárki bármit mond, szeretni és szeretve lenni bizony nem könnyű.
Minél több szerelmes történetet olvasok, annál rosszabb az, hogy nincs mellettem senki, és mikor megijeszt a villámok zaja, nincs, akihez odabújhatnék a fagyos éjjeleken. Senki nem mondja ok nélkül, hogy szeretlek és nincs apró, romantikus meglepetés sem. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy őt feledhessem, és olyanba essek bele legközelebb, aki viszonozza is érzéseimet, mert a plátói szerelem szörnyű. Senki nem tudja, hogy milyen olyasvalaki után futni, aki soha nem lehet az övé, csak akkor, ha már vele is megtörtént.
Most itt vagyok egyedül. Valahol magányosan, valahol pedig szabadon. Minden csak nézőpont kérdése, de még egyszer nem találok olyat, mint ő, hiszen belőle csak egy van. Lehet más srác bármennyire is rendes vagy őrülten szerelmes belém, nem tudom, hogy el tudom-e hinni neki. Túl sok volt a csalódás, pedig mind egyfelől ért, és sokszor tudtam, hogy nem számíthatok rá, hogy nem remélhetek tőle sokat, de két bensőséges mondatával kiengesztel, mert azt hiszem, csak engem avat be és nekem tárja fel szíve azon részét, ami más előtt ismeretlen. De ez persze nem így van.
Majdnem megvolt minden, amit szerettem volna; jó emberi kapcsolatok, siker és céltudatosság. Csak a szerelem hiányzik, de most az a legjobban. Aki sokat markol, keveset fog.- szól a mondás. Úgy tűnik, ez rám teljes mértékben igaz. A zongora csak szól tovább és én eltűnődöm, hogy hogy szerethettem őt elsőnek, mikor csak játszott velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése