Nobody's perfect (Jiyong)

Teljesen átlagos nap a YG-nél. Semmi izgalmas nem történik. Már megszoktam a folytonos interjúkra mászkálást, így ez sem jelent különösebben nagy kihívást. Nem, ezzel nem azt mondom, hogy unom az egészet, csupán fáradt vagyok. Fél háromra volt megbeszélve az interjúm, így negyed háromkor már ott voltam a helyszínen. Szeretek pontos lenni.

- Annyeonghaseyo! -hajolt meg az újságíró hölgy- Shin Hyorin vagyok.

Igazából nem nevezhetném hölgynek, inkább fiatal nő. Huszonéves lehet.

- Annyeonghaseyo! - hajoltam meg én is- Kwon Jiyong.
- Remélem kezdhetjük. Egy mélyrehatóbb interjúról volt szó, szóval igyekszem nem túl indiszkrét dolgokat kérdezni, de van, amit muszáj. - szabadkozott előre.
- Rendben. Semmi gond, tudom mi a dolgod. Kezdjük, ha gondolod. - mondtam monoton hangon.
- Minden rendben van?
- Persze, semmi gond.
- Szóval...Idol vagy, ami tudjuk, hogy hatalmas öröm és kihívás is egyben. Tudsz így teljes életet élni?
- Nincs olyan sok idol, aki elmondhatná magáról itt, Koreában, hogy jó párkapcsolatban él, vagy hogy teljes az élete és boldog. Én boldog vagyok, de nem teljes az életem.
- Mi az, ami hiányzik belőle? Megvan a kihívás és a fényűző élet. Sok barát és nők. -na szép, eddig mindenki ezzel jött.
- Haha. Ez csak a látszat. Tudod, a kihívásban tényleg igazad van. Sokszor az kihívás, hogy kamerák és rajongók nélkül eljussak egyik interjúról a másikra. Ettől függetlenül a dalszerzés igazán fontos nekem. Ebben élhetem ki magam. Ha valamit el akarok mondani a világnak, azt a zenén keresztül teszem. A fényűző élet nem sokban segít. Nyilván nélküle nem élhetnél a divat iránti szenvedélyemnek, de sokszor szaladhat el miatta az emberrel a ló. Barátokat tekintve persze, vannak, de mostanában már csak a YG-ben dolgozókkal tartom a kapcsolatot. Sajnos nem mindig van időm a barátaimmal lenni és ezt sokan nem értik meg.
- Az utolsó dologról nem nyilatkoztál. Hiszen ott vannak a nők, akik döglenek érted, és rengeteg közül választhatnál, mégis úgy tudom, szingli vagy.
- Igen, nos régebben kiélveztem az egészet és szégyen vagy sem, sok egy éjszakás kalandba ugrottam fejest, mondván, ha jó a szex, majd kialakulhat valami. Ma már okosabb vagyok és tudom, hogy ez nem így működik. Ahhoz kölcsönös szimpátia kell, nem pedig rajongás. Mikor már régóta együtt vagy valakivel és annyira szereted, hogy mindent megadnál neki, az egy egészen másfajta rajongás. Sokan nem értik a különbséget.
- Tudom, mire gondolsz. Nem elég, hogy szeressenek, el kell érned egy olyan szintre, mikor képes vagy te is szeretni a párodat és elviselni, sőt élvezni, ha szeretnek. És ez nem egyszerű feladat.
- Pontosan erre gondoltam. - mosolyogtam.

Furcsa volt, hogy pár mondatomból rögtön leszűrte, hogy miről beszélek, mikor nem is ismerjük egymást. Először, mikor ezt mondtam T.O.P. barátomnak, ő sem értette meg, mire is akarok kilyukadni.

- Most egyszerre több millió lányban ébresztetted fel és oltottad is ki egyszerre a reményt.
- Nézd, nem fogom hitegetni őket. A megszállott rajongókat is ugyanúgy szeretem, mint a többit, hiszen ők éltetnek és ők képesek felemelni az egekig. Viszont azt nem tudom elképzelni, hogy egyszer az egyik legfanatikusabb rajongómmal kézen fogva tolom a babakocsit Szöul utcáin.
- Sokan nem látják ennek az egésznek az árnyoldalát. Milyen a mindennapjaidat kamerák kereszttüzében élni?
- Vicces. -lett egyre jobb kedvem- Van, amikor sportot űzök abból, hogy lerázzam a paparazzikat, bár szerencsére ez nem Amerika, így nem kell attól tartanom, hogy kínosabbnál kínosabb képek kerülnek napvilágra. Igazából, nem bánom, hogy annyira követnek, mert már megszoktam. Hibázom, ugyanúgy, mint a többi ember, és mikor erről tanúbizonyságot is teszek, boldog vagyok. Nem akarok egy olyan képet kialakítani magamról, ami nem én vagyok. Inkább lássák, hogy újra meg újra elbukom, majd felállok, minthogy azt lássák, hogy az, akit szeretnek, tökéletes. Nem vagyok az.
- Ha már a hibáknál tartunk. Akarva, akaratlanul is meg kell említsem a múltban történt kisebb-nagyobb ügyeidet. Tudom, hogy ez a múlt és ami volt, elmúlt, de mégis mély nyomot kellett hagyjanak benned azok az emlékek, amiket akkor szereztél. Gondolok itt a Japánban történt marijuana-s ügyre, vagy a Shine A Light nevet viselő koncerted után kerekedett botrányra, amikor a kiskorú rajongóid megrontásával vádoltak. Hogyan sikerült feldolgoznod a történteket?
- Nem volt egyszerű. Valóban nem. Mikor azt mondták, megrontom a fiatalságot, elgondolkoztam. Leültem és átgondoltam, hogy mit is csinálok jól és rosszul. Hogy jó úton haladok-e. Kicsit visszavonultam, írtam és próbáltam nem sokat szerepelni a nyilvánosság előtt. Aztán kaptam különböző leveleket a rajongóktól, miszerint nem kéne leállnom és rengeteget jelent nekik a zeném és az, amit csinálok. Ez akkor olyan mértékű lelki erőt adott, amivel tovább tudtam folytatni az egészet.
- Gondolom nem könnyű beszélned erről, de a családoddal úgy tudom, nagyon jó viszonyban vagy. Ők is segítenek ilyen esetekben talpra állni, döntést hozni?
- Természetesen igen. Édesanyámmal nagyon közel állunk egymáshoz, de sajnos nem vagyok olyan jó fia, mint amilyet érdemelne. Az lenne a minimum, hogy minden nap felhívom, és megköszönöm neki azt, hogy életet adott, felnevelt és a mai napig óv és vigyáz rám. Sajnos ez nem történik meg. Nagyon hiányzik, és szörnyű, hogy nem tud úgy részt venni az életemben, ahogyan szeretném. Emiatt sokszor bűntudatom van. Persze próbálok segíteni neki és amikor csak lehet beszélni vele, meglátogatni, de ez nem megy. Mindig azt mondja, hogy büszke rám és megérti, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, de fáj, hogy ténylegesen nem tartozunk úgy össze, mint régen. Mindig számíthat rám és én is rá, de nem ugyanaz. - gyűltek könnyek a szemembe.
- Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Fejezzük be, jó? Nem kíméltelek, igazán sajnálom. - mentegetőzött.
- Semmi gond, ez a munkád és megértem. De tényleg nehéz. - törölgettem könnyeimet.

Úgy láttam, őt valóban érdekli, hogy min megyek keresztül és mit élek át egy ilyen beszélgetés alatt. Nem egyszerű erről beszélni, főleg, hogy mindenről kérdezett, amire nem vagyok büszke. A családra, a botrányaimra és a nőkkel való kapcsolatomra. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyi hibám is van igazából.

- Tudom, nekem sem egyszerű, de sosem hittem volna, hogy mennyi terhet kell cipelned.
- Miért? Mi történt veled? Már ha nem vagyok indiszkrét.
- Ugyan, nem vagy az, de nem terhellek a saját problémáimmal. Van így is neked elég.
- Nem. Mondd el kérlek. Komolyan érdekel.
- Rendben. Hét éves korom óta anyával élek együtt, akivel sosem volt felhőtlen a viszonyunk. Folyton öltük egymást mindenért. Apám otthagyott minket, megcsalta anyát, és csak ritkán találkozott velem, mert az új nője tiltotta tőlem. Ő pedig nem állt ki azért, hogy tarthassa velem a kapcsolatot úgy, ahogyan kéne, nem állt ki értem. Aztán az első kapcsolatomban úgy megbántottak, hogy azóta képtelen vagyok igazán megbízni a férfiakban. Meg talán apám miatt is, nem tudom biztosan. Úgy hülyítettek, hogy nem tudtam arról, hogy én vagyok a második, a tartalék, és mikor kérdőre voltam, nem engem választott. Összetörtem. Azóta is próbálom összerakni magamban a kis darabokat, de nehéz, ha utána mindenkinek csak a szex miatt kellettem. Remélem,  kevésbé érzed nyomorultul magad. Hidd el, nem vagy egyedül, bár az én problémáim jelentéktelenek a tieid mellett. - szipogott halkan, mosolyogva.

Tökéletesen meg tudott érteni, mikor a szerelemről beszéltem. Már tudom miért. Mert ő is szenvedett. Tudja mi az, hogy fájdalom. Ugyan nem úgy, és nem azt érzi, amit én, de megért. Az ő élete nem olyan kilátástalan, mint az enyém. Csak nem bízik. Már én sem tudok, mert apró kis cafatokra szed minden és mindenki, bármit is mondok. Nyilvánvaló, hogy nem fogok meghátrálni és megadni magam. Ha másért nem, a rajongókért csinálnom. Jelenleg ők éltetnek csak és kizárólag.
Álmodozhatom én a tökéletes nyugalomról, de ez már sosem következik be. Talán eladtam magam a médiának, talán nem, ezt nem tudom megmondani. Ha meg is tettem, nem gondoltam végig. Tizenéves kis taknyosként kezdtem és most itt állok, hulla fáradtan és az idegösszeomláshoz közel. Sokszor csak azért megyek olyan közel a rajongóimhoz, mert ők igazán szeretnek és nem tudok megbirkózni azzal a magánnyal, amivel együtt élek. Azt szokták mondani, hogy az igazi művészek mindig szenvednek és sosem olyanok, mint egy közember. Ebben egyet kell értenem. Csak mosolyogni és tettetni, hogy nincs semmi baj, jól vagy. Ez az egyik legnehezebb dolog.


- Jiyong! Én... köszönöm, hogy elmondhattam.

Ez után muszáj volt megölelnem. Valahol sorstársak vagyunk.

- Tudod, Jiyong. - vette fel táskáját- Te egy halandó vagy, tele hibákkal... mégis tökéletes. - ment el mosolyogva.