Arms(Tao)

Mindig mikor visszanéztem az édesanyámról készült felvételeket, a nyomdokaiba akartam lépni. Láttam, ahogyan szinte lebeg a térben, s mikor táncol, minden lélegzet eláll. Ő kerül a középpontba, minden apró rezdülését figyelik. Ha a tánc nem lett volna, nem ismeri meg édesapámat. Együtt táncoltak annak idején. Romantikusnak tartottam ezt az egészet, s a mai napig így vélekedem. Olyan szép, hogy a közös hobbijuk által találták meg egymás mellett a boldogságot.
Őrült boldogság töltött el, mikor a gimnáziumban megtaláltam Sungjint, aki úgyszintén önmegvalósítás céljából kezdett bele a táncba. Nekem nagyobb motivációm volt. A szüleim nyomdokaiba akartam lépni, így mindent meg akartam kapni, amit ők elértek; siker, hírnév, szerelem és szenvedély. A tánc nekem több, mint kedvtelés, vagy szórakozás. Nekem ez az életem, ebből táplálkozom, és ebből gyűjtök erőt.
Ezért örültem annyira, mikor a gimnázium utolsó évében őrült gyakorlásba kezdtünk Sungjinnel, hogy sikerüljön bejutni az egyik legnevesebb táncakadémiára. Minden tanárom ellenezte, hogy Sungjin legyen a párom. Állításuk szerint, én sokkal jobb voltam, mint ő, én viszont nem akartam cserbenhagyni, hiszen bármire képes volt a hatalmas akaraterejének köszönhetően. Rengeteg műfajt kipróbáltam, de a kortárs tánc volt az, amiben kiteljesedhettem, így ezt választottam felvételi-darabnak. Ahogy közeledett a felvételi napja, egyre idegesebb lettem, de nem csak én, Sungjin is. Amint hibázott, engem okolt, s ebből kezdett elegem lenni. Megértettem, hogy hatalmas nyomás nehezedik ránk, de nem csak ő volt ideges, engem is frusztrált a helyzet. A tudat, hogy pár nap múlva a jövőmért, a céljaim és álmaim eléréséhez vezető út következő lépéséért fogok táncolni, megrémített.
Épp a bemelegítésünket végeztük, nyújtottunk és átismételtük a nehezebb mozdulatokat a folyosón, amíg vártunk, mikor kiszólt egy nő, aki minden bizonnyal a szervező volt.
- Kérjük a következő párt. Sungjin és partnere _________.
- Megyünk! – kiáltotta Sungjin.
Amint meghallottam a nevét, a torkomban dobogott a szívem és hirtelen moccanni sem tudtam. Végül bementünk az előadóterembe. Üres széksorok fogadtak, ameddig a szem ellát és az első sorok valamelyikében ült a háromtagú vizsgabizottság. Ők döntöttek mindenről, életek és sorsok felett ítélkeztek. A szemembe világító reflektoroktól nem láttam tisztán, hogy kinek is fogok táncolni, de biztos voltam benne, hogy az igazgatónő is helyet foglal a másik két férfi között.
Végül erőt vettem magamon, és Sungjin mellé tipegtem, majd felvettük a kezdő pozíciót. Elindult a zene, mi pedig egyszerre kezdünk el mozogni. Egy egyszerűbb lépéssorozattal indítottunk, majd ahogy a zene kiteljesedett, úgy bontakoztunk ki mi is a színpadon. Még mindig nem táncoltunk párként, inkább két idegen voltunk, akik ugyanazt a koreográfiát mutatják be. Én akartam így, hiszen az akadémiára nem párok, hanem egyének kerülnek be, és ha Sungjin nem is lenne elég jó, még esélyem lenne bekerülni. Tudom, önző dolog, de mindent meg akartam tenni azért, hogy édesanyám nyomdokaiba léphessek. A szám közepe felé már nem külön mozogtunk, hanem mintha testünk eggyé olvadt volna. Ugrásokat és forgásokat hajtottunk végre, és úgy tűnt, minden remekül megy. Végül egy olyan ugrást mutattunk be, melyet kevesen tudnak végrehajtani. A mutatvány alapjában véve nem nehéz, nekifutásból ugrok és egész testemmel Sungjinra csimpaszkodom. Viszont az, hogy ő előtte fordulatokat tesz, és tökéletesen időzítve kell érkeznie, eléggé megnehezíti a feladatot. Pontosságot és összeszokottságot igényel ez a lépés, és mindig féltem, hogy valami hiba csúszik a mozdulatainkba, s bajom esik. Eljött a nagy pillanat, rengeteg energiám volt még, és így improvizáltam kicsit, amit Sungjin nem vett észre, vagy talán nem akarta észrevenni. Az utolsó pillanatban persze megindultam felé, és ugrani készültem, de mikor odaértem, még mindig nem fordult felém, ám akkor már késő volt. A levegőből egyenesen a bokámra zuhantam. Elképzelhetetlenül nagy fájdalom hasított végig egész testemben, ahogyan teljes súlyommal érkeztem a bokámra, ami valószínűleg kifordult. Csukott szemmel tűrtem a fájdalmat és bokámhoz kaptam. Ott ültem a világot jelentő deszkákon és része voltam egy álom elvesztésének. Az enyémnek. Csendben szenvedtem a földön, míg Sungjin próbálta azt tettetni, hogy ő mindent tökéletesen csinált.  A vizsgabizottság eközben szótlanul ült egyhelyben. Gondolom nap, mint nap látnak ilyen szerencsétleneket, akik idejönnek nagy álmokkal, és ugyanolyan kis senkiként távoznak, mint amilyenként érkeztek.
Hirtelen egy szék csattanásának hangját hallottam.
- Ne, maradj csak itt! – mondta szigorúan egy női hang. Nyilván ő az igazgatónő.
- De hát fájdalmai lehetnek. – erősködött egy fiatalember.
- Ez mindennapos dolog. De még nincs vége. Ülj le! –utasított rendre a harmadik nő.
Újabb zörgést hallottam, valószínűleg visszaült a lázongó, mire én is összeszedtem magam és felálltam. Abban a pillanatban óriási fájdalom nyilallt a bokámba, ez valószínűleg az arcomon is látszódott. Pár pillanat múlva nyeltem egy hatalmasat, és mintha kizártam volna azt, ami történt, még befejeztem a koreográfiát. Szerencsére csak egyszerű mozdulatokat tettem a végére, így a produkció végén meghajoltam és kimentem.
Nem érdekelt már semmi. Tudtam, hogy itt vége és mehetek felszolgálni egy kávézóba, mert csak a táncra tettem fel mindent. Sungjin nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá, cserbenhagyott. Rettentően mérges voltam rá, és amint kiértem a folyosóra legörnyedtem egy székre, és kizártam a külvilágot. Persze fájt a lábam, de az semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a szívemben éreztem. Csalódást okoztam mindenkinek; anyának, apának, a tanáraimnak, a vizsgabizottságnak és persze magamnak is.
- Mit képzeltél, mi? –szólt hozzám ingerülten Sungjin- Azt hiszed, hogy eljátszhatod a hattyú halálát, aztán felállsz, mint valami hernyóból fejlődött lepke és eltáncolod a koreográfiánkat? A közös koreográfiánkat. –emelte ki a ’közös’ szót- Sosem aláztak még ennyire meg. Én meg csak álltam, és vártam, hogy történjen valami. –azzal a lendülettel megpofozott, teljes erejéből. Egyből arcomhoz kaptam, éreztem, ahogy égett tenyere nyoma, de ez sem hatott meg túlságosan. Nem ezért kezdem el sírni, ez csak az utolsó csepp volt a pohárban.
- Mit művelsz? –hallottam egy ismerős hangot, majd odakaptam a fejemet. Egy fiatal fiú, már-már  férfi futott felénk. – Szereted megalázni a nőket? Azok után, hogy nem kaptad el, még neked áll feljebb? –kiabált.
- Mégis ki az úristen vagy te, hogy így beszélj velem?
- Huang Zi Tao vagyok, ha ennyire érdekel, de mellesleg a vizsgabizottság tagja. Elfogathatatlan az a viselkedés, amit te művelsz.
- Oh, én nem úgy értettem. –hajolgatott rögtön a fiatalabbik.
- Persze, ilyenkor már nem olyan nagy a szád, mi? Tünés innen!
- Tessék? De én…
- Azt mondtam tünés!
Legnagyobb meglepetésemre szót fogadott, és miután összeszedte a holmiját, elindult a kijárat felé.
- Minden rendben? –guggolt le elém, és a szemembe nézett- Ne is törődj vele, egy vadbarom.
- Már tudom, de nem az a baj. Nem vettek fel, és ha mégis valami csoda folytán bejutnék, lehet, hogy soha többet nem táncolhatok a bokám miatt.
- Mi ez a nagy negativitás? –mosolyodott el abban a pillanatban- Honnan tudod, hogy nem vettek fel?
- Csak tudom, és kész. Hibáztam, ez életem drámáját láttátok a színpadon. –nevettem zavartan- Ha táncosként nem is, talán majd színésznőként érvényesülhetek.
- Tetszik a humorod, csak el kell, hogy keserítselek.
- Ennél is jobban? Hát… csak tessék.
- Először még táncosként kell bizonyítanod, ugyanis kapsz még egy esélyt, de most teljesen egyedül.
- Micsoda?
- Jól hallottad. De ahogy láttam, már nyert ügyed van. –kacsintott édesen.
- Ez… nem hiszem el, ez fantasztikus. –öleltem meg hirtelen- Ne haragudj , nem akartam.
- Ugyan már, én is örülök neked. Gyere, bemegyünk a kórházba.
- Neked nem kell maradnod?
- Látsz itt valakit? –kuncog- Ti voltatok az utolsók.
Összeszedtem a cuccomat és felálltam, de abban a pillanatban össze is rogytam, ám szerencsére Tao ott volt és elkapott, majd a karjaiba vett és a kórházba vitt.

Elképesztő nagy szerencsém volt, csak pár napos borogatás és pihentetés volt az, amit az orvos javasolt, meg persze, hogy ne erőltessem meg, és két hétig semmi tánc. Ez a hír viselt csak meg, hiszen összesen három hetem volt készülni az újabb meghallgatásra. Abban a maradék egy hétben minden időmet a próbateremben töltöttem, és hajtottam magam kifulladásig.

Eljött a nagy nap, és hatalmas energiával robbantam be az előadóterembe. Bár keveset gyakoroltam, mégis magabiztosnak éreztem magam egyedül. Megmutathattam végre azt, hogy ki is vagyok én, egyedül. Mindenféle kolonc és sallang nélkül az igazi valóm. Egy rövid koreográfiát mutattam csak be, de mindent beleadtam és a végén mosolyogva hajoltam meg a színpadon, majd vidáman ugrándoztam le a színpadról.
- Elképesztő voltál. –jött oda mosolyogva Tao és megölelt.
- Köszönöm. –viszonoztam ölelését- Ugye ezt bóknak szántad? –vigyorogtam.
- Persze, mehetünk?
- Igen.
Mióta Tao elvitt a kórházba rengeteget beszélünk. Sokat találkoztunk már, ő szórakoztatott, amíg pihentettem a lábamat. Ellátott jó tanácsokkal és segített a felkészülésben is. Elég közel kerültünk egymáshoz ez alatt a pár hét alatt, ő már nem csak barát a számomra. Nem tudom, hogy ő hogy érez, de minél többet vagyunk együtt, annál jobban érzem, hogy Sungjin egy senki, és nekem csak ő kell.

Love is painful (Yongguk)

- Miért van egy másik lánnyal? Ráadásul a lakásom ablaka alatt. Megveszett? –dünnyögtem magamban, mikor megpillantottam Gukie-t az utcán egy vörös hajú, modell alkatú lánnyal. Igen, féltékeny lettem, mert tudom, hogy nem nézek ki tökéletesen, és teljesen elveszettnek éreztem magam.  Muszáj volt kimennem hozzájuk. Elkapott a zöld szörny, fogságba ejtett és most nem hagy szabadulni. Bármennyire is szörnyű dolog a bizalmatlanság, ellenőrizni akartam, hogy kivel van, így pórázt adtam Luis-ra, a szerelmemtől kapott kutyusra, és mintha csak ártatlanul sétálni vinném, megindultam lefelé. Persze egy szimpla séta nem azzal indul, hogy őrült módjára lecsörtetek a lépcsőn, és majd’ fellökve szegény szomszéd nénit futok, hátha még rajta is kapom őket valamin, amin egyébként nem akartam.
- Áh, szia, édesem. –szólítottam meg, mire egyértelműen összerezzent. Jellemző, valami rosszban sántikál. De komolyan nekem kéne rosszul éreznem magam, amiért a saját lakásomból kijövet megpillantom egy másik nővel?
- Szia. –köszönt vissza kimérten és érzelemmentesen. Persze Luis is érezte, hogy valami nincs rendben. Odaugrált az ismeretlen nőhöz, akit persze Yongguk nem mutatott be nekem, és őrült módon ugatni kezdte. Nem mondhatjuk fenyegetőnek, ahogy egy kis foxie kutyus torkaszakadtából ugat, de megmosolyogtatott.
- Ki ez a nő? –tettem fel az első kérdést, amelyre ha őszintén válaszol, minden kérdőjel eltűnik elmémből, mert kiderül az igazság.
- Csak…- habozott kicsit- a nővérem. –mondta nemes egyszerűséggel. Mintha teljesen természetes lenne, hogy fényes nappal, mikor neki is dolgoznia kéne, egy általam nem ismert nőre azt mondja, hogy a nővére.
- Mióta európai a családod? –tettem fel egy újabb kérdést, mely alól képtelenség volt kibújni, ugyanis ahogy Luis után mentem, teljesen egyértelművé vált számomra, hogy nem koreai, de még csak nem is ázsiai a lány, akit pesztrál.
- Mióta vonsz kérdőre? –szúrt vissza egy egyszerű, három szavas mondattal. Kicsit szíven ütött, de igaza volt, és legbelül tudtam, de hiányzott. – Miért hívsz édesemnek? Nem emlékszel? Köztünk mindennek vége, nem akarsz látni többet, ne is keresselek. –idézte pontosan a szavaimat. Bár szakítottunk, nem felejtettem el, egy hét alatt nem is lehetett volna. Azóta is szeretem, és ezt jól tudja, tudnia kéne.
- A kislánynak földbegyökerezett a lába? –akaszkodott rá a nő az exemre. Szörnyen fájt, hogy nem én vagyok az, akit oltalmazó karjaiba zár, de én mondtam ki, hogy legyen vége. Azt hittem kitartóbb lesz.

- Miért kell mindig veszekednünk? Tudod jól, hogy nem én akartam. –kiabált velem, s hangjától zengett az egész épület.
- Miért kiabálsz? –mondtam már könnyek között, elhaló hangon- Féltelek, értsd meg. Nem akarom, hogy egyszer veled történjen meg az, amit végignézel, vagy…
- Vagy mi? – kérdezett vissza azonnal.
- Amit te művelsz velük. Nem félsz a bosszútól? Bármikor megtalálhatnak, hát ennyire fontos az életed?
- Rémeket látsz. Nem találnak meg, mert nem is keresnek. És hogy feltételezheted rólam egyáltalán, hogy ártanék másoknak?
- De hát ott vagy, és nem tudhatom, hogy mi folyik ott. –indultak útra könnyeim, melyek végigszántva arcomat fényes csíkot hagytak maguk után, s a szőnyegen, meg a ruhámon váltak kis foltokká.
- Nem bízol bennem? –kérdezte már nyugodt hangon, mintha komoly kételyei lennének.
- Bennük nem bízom. –dőltem a falhoz, hogy megtámasszam magam. Csak állt, és nézte, ahogy szépen, lassan összetörök legbelül.
- Nem akarom, hogy vége legyen. –jött közelebb hozzám, s szépen, lassan átkarolta derekamat, magához húzott, és szorosan ölelt.
- Én sem akarom, de beleőrülök az aggodalomba. Abba, hogy nem tudom, hazaérsz-e épségben, vagy talán a kórházban találkozunk legközelebb, esetleg soha többé nem leszel és én… - nem tudtam befejezni a mondatot, ismét könnyeimmel küszködtem. Közben átfontam karjaimmal nyakát, és hozzábújtam, beszippantottam édes illatát, ami mindig megnyugtatott.
- Shh! –csitított- Ne is gondolj ilyesmire. Mindig itt leszek neked, szavamat adom. Bármi is történjék, veled maradok, nem hagylak el, nem leszel egyedül.
Szavai nyugtatóan hatottak rám, de mégsem voltam benne biztos, hogy igaz, amit mond. Tudtam, hogy egyszer minden véget ér, és nem lesz több mi, hanem csak ő, meg én. Külön-külön.
- És ha azt akarom, hogy elmenj? Ha megkérlek rá? Ha könyörgöm? –bukott ki belőlem a rengeteg kérdés.
- Ha azt akarod majd, elmegyek, de csak miattad. Egy darabig próbálkozok majd, aztán szépen lassan eltűnök az életedből, mintha ott sem lettem volna. Nem hagyok nyomot, hogy ne fájjon, de mindig szeretni foglak. – nézett a szemembe. Íriszeiből tisztán láttam, hogy minden egyes szót, s betűt komolyan gondolt, így elhittem szavait.
- Ne haragudj, hogy megkérdeztem, nem gondolom így, csak biztos akartam lenni. –sütöttem le pilláimat.
- Nem kell bocsánatot kérned. –azzal állam alá nyúlt, felemelte fejemet, kényszerítve ezzel, hogy tekintetünk találkozzon, majd édes, szerelmes csókot lehelt párnáimra dús, vörös ajkaival.

- Fogd be! Igazán semmi közöd hozzá. –forgattam meg szemeimet. Ezzel egy időben sikeresen benyomtam a veszekedés indító gombot azon a kis luvnyán.
- Oh, igen? Szerintem már semmi közöd nincs Gukiekához. –mondta nyálas hangon úgy, hogy a hideg futkosott a hátamon. Hogy hívhatja úgy, mint valami plüssmacskát?
- Szerintem ezt majd eldöntjük mi. Neked nincs közöd kettőnkhöz. –úgy éreztem, én nyertem, de rá kellett jönnöm, hogy mégsem.
- Jaj, a lenyalt hajú, szakadt ruhás csaj akarja nekem meg mondani, hogy mit tegyek, meg mit ne? Komolyan ennyire nyeregben érzed magad, szivi? Jobban tennéd, ha visszakotródnál a kis vackodba, ahonnan jöttél. – vetette oda gúnyos vigyorral az arcán. Azt hittem, ott fogok nekiesni annak az idióta pláza-ivadéknak. Tény, hogy nem voltam csúcsformában, hiszen egy hete azon őrlődöm, hogy miért küldtem el végleg.

- Kérlek, engedj be! –könyörgött az ajtóban.
- Nem, megígérted, hogy nem keveredsz bajba. –próbáltam határozott lenni, de éreztem, ahogy valami nekidől az ajtónak. Kinéztem a kukucskálón és láttam, ahogyan a földön fekve könyörög.
- Tudod, - mosolyodott el- nem ígértem meg, csak azt, hogy megpróbálom. – Ahogy elterült a földön, magatehetetlenül, képtelen voltam nem megszánni, és zárva hagyni azt a nyomorult ajtót. Kinyitottam hát, és legnagyobb meglepetésemre összeszedte magát, és bejött. Alig tudott mozogni, minden erejét összeszedve próbált talpon maradni, s több-kevesebb sikerrel meg is oldotta a cirkuszba illő mutatványt.
- Te ittál? – csapott meg valami furcsa szag, mire nevetni kezdett, de persze nem az örömtől. Hangja lekezelően visszhangzott.
- Leittam magam a sarki kocsmában, széket dobáltunk, és most jöttem, hogy visszakönyörögjem magam. Mondd, ennyire ostobának nézel? – tette fel a kérdést, melyre zsigerből igent mondtam volna, ha nem látom arckifejezését. Mintha szánt volna azért, amiért nem ismerem eléggé, és ezt feltételezem róla. Ismertem és pontosan tudtam, hogy akár erre is képes, mert kiszámíthatatlan. Szava hihetetlen, meggondolatlan, felelőtlen és hanyag, de mindemellett akkor is szerettem. – Na, mi van? –kérdezett vissza, hiszen még nem válaszoltam neki. – Már nem is szólsz hozzám? –közelített felém. Kissé megijedtem, de mikor már nem bírta tartani magát, s előttem rogyott össze, kétségbeestem. Mi lesz velem, ha vége? Ha ennyi volt, s most végig kell néznem, ahogy tönkreteszi magát.
Próbáltam összekaparni a földről, és az ő rásegítésével a kanapén kötöttünk ki. Vittem neki vizes borogatást és elláttam sebeit. Ahogy közelebb hajoltam tudtam, hogy nem alkohol bűze az, amit éreztem, hanem az olcsó parfümé, meg a véré, ami teste minden porcikáján ott volt. Persze a vörös nedv nem csak az övé volt, amitől még inkább az őrületbe kergetett. Nem tudtam elképzelni, hogy már megint mibe keveredett. Adtam neki egy fájdalomcsillapítót és elnyomta az álom, így kénytelen voltam várni, amíg felkel, és szépen kitálal nekem.
Pár óra elteltével, az éjszaka közepén éreztem karok kígyózását a derekamon. Természetesen a pár órával ezelőtt ájulás szélén álló váratlan vendégem volt mögöttem. Nem volt erőm megfordulni, így neki háttal kezdtem hozzá a szentbeszédhez.
- Mi volt ez az egész? – kérdeztem tőle nyöszörgő hangon.
- Nyugodj meg kicsim, majd megbeszéljük. –pont az ellenkezőjét érte el céljának. Ennek hatására próbáltam eltolni magamtól, de nem hagyta.
- Eressz. –igyekeztem kibújni erős karjai szorításából.
- Nem engedem azt, akit szeretek. – bújt nyakamhoz, miközben fülembe suttogta a szavakat.
- Nem érdekel.  Most rögtön engedj el! –ellenállt utasításomnak, mintha meg sem hallotta volna- Bang Yongguk! Nem mondom még egyszer. – kezdtem el mozgolódni, s végül nagy nehezen kikecmeregtem az ágyból. Számon kérő pillantásokkal figyeltem, ahogy a pihe-puha paplanon fekszik. Összefontam magam előtt karjaimat, jelezve ezzel, hogy ha nem kezd beszélni, mehet, amerre lát.
- Oké-oké. –ült fel, majd kezeit megadóan felemelte- Szóval, mint tudod, voltak balhéim.
- Igen, amibe természetesen akaratodon kívül keveredtél. –szakítottam félbe ironikusan.
- Engeded, hogy végigmondjam? –nézett rámegy darabig, egyik szemöldökét felemelve, majd nagyot sóhajtott és folytatta- Tudod, igazad lett. Akik ellen bármit is vétettem, megtaláltak. Mindig másik útvonalon közlekedtem, de mióta megígértem, hogy nem keveredek bajba, ugyanarra járok. Rájöttek, és mikor a legvédtelenebb voltam, hátulról megtámadtak. Egy nagyobb csapat állt körbe, ütöttek-vertek, magam sem tudom, hogy menekültem el.
Ahogy ecsetelni kezdte, hogy mit tettek vele, nem bírtam tovább. Először csak könnybe lábadt a szemem, aztán kifakadtak a megtelt könnycsatornáim.
- Fejezd be! –ordítottam neki. Az éjszaka nyugodt csendjét csak éles hangom hasította ketté. Barátom szeme kikerekedett. Sosem láthatott még azelőtt ilyennek. Bár a szobát nyomasztó sötétség borította, könnyeim csillogását felfedte a Holdfény. Csak zokogtam. Kezeim magam mellé zuhantak, és ha a gravitáció nem tartott volna a földön, már rég a plafonra másztam volna.
- Kicsim…- indult meg felém, mire hátrálni kezdtem- Kérlek, ne csináld ezt. Nem kell féltened, minden rendben lesz. Én itt leszek veled és vigyázok majd rád. –ölelt át szorosan, akaratom ellenére, amit csak tűrtem, mint valami marionett báb. Mindig is így volt. Úgy táncoltam, s mozogtam, ahogyan ő akarta, mert szerettem teljes szívemből. Ez ma sincs másként, de nem bírom más tovább.
- Állandó rettegésben élek, hogy egészben jössz-e haza, vagy sem. Megígérted, hogy ez megszűnik, de nem így lett. Hazudtál nekem! Megbíztam benned, kitártam előtted szívemet, lelkemet, és cserébe csak annyit kértem, hogy szeress és tisztességesen játszd az élet játékát. Csak ennyit akartam, semmi többet. Azt sem kértem, hogy mindig velem légy, vagy, hogy maradj hűséges. Nem érdekelt semmi, mert szeretlek és aggódom érted. Féltelek és nem alaptalanul. Látod? Megmondtam… - fakadtam ki, s csak úgy áramlottak ki a szavak számon. Nem gondolkoztam, csak azt mondtam, amit a szívem diktált. – De hát… egyszer mindennek vége lesz, nem igaz? – néztem rá könnyes szemeimmel.
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy… - nyelt egy nagyot- vége?
Nem akartam kimondani, de muszáj volt. Egy hang sem hagyta el számat, így csak alig észlelhetően bólintottam. A következő pillanatban már a falnak nyomva éreztem szerelmem leheletét. A falra csapott fejem mellett, majd arcomba sziszegett.
- Azt mondod vége? Hogy ennyi volt? Miért remegsz? –gúnyos mosolyra húzódott szája, végül kicsit elhúzódott, de nem engedett szökni- Tudom, hogy ennek nem lehet így vége… - hajtotta le fejét.
- Kérlek, hagyj békén, és csak menj el. – suttogtam remegő hangon. Csak megrázta a fejét, hüvelykujját végighúzta alsó ajkán, majd pajzán mosollyal ajkamra tapadt. Eleinte tiltakoztam, de hamar megadtam magam, hiszen szerettem. Derekamnál fogva magához vont, fenekembe markolt, s felhúzta lábamat csípőjéhez. Olyan szenvedéllyel csókolt, hogy minden egyes porcikám beleremegett. Éreztem és kívántam őt, de nem lehetett már többé az enyém. Végül ő szakadt el tőlem nagy nehezen.
- Ne mondd nekem, hogy ennek vége. Nem tudsz élni nélkülem, ahogyan én sem nélküled. – ölelt át szorosan hátamat simogatva.
- Igazad van. – eleresztett és mosolyogva figyelt- Nem tudok nélküled élni. Még nem, de majd megtanulok. Sajnálom, de vége.

- Hé, Carmen, finomabban! –szólt rá Gukie.
- Látom a barátnődnek felvágták a nyelvét. –mosolyodtam el erőltetetten.
- Nem a barátnőm. –jött hozzám közelebb, fülembe suttogva szavait.
- Akkor miért suttogsz? – kaján mosoly húzódott arcára.
- Mert szeretne az lenni. Csak nem tudja, hogy én mást szeretek.
- És ki az a lány?
- Honnan veszed, hogy lány? –vigyorodott el.
- Istenem Yongguk… Még mindig ugyanaz az értetlen idióta vagy. –forgattam meg szemeimet.
- Nem is olyan régen ez még tetszett neked. És látom, Lous is veled van még.
- Nem fogok megszabadulni attól, akit szeretek. – abban a pillanatban megbántam ezt a mondatot, amint kimondtam.
- Szóval engem már nem szerettél.
- Nem, ne értsd félre én csak…
- Ne is törődj vele, már nem tartozol magyarázattal. –megfordult, átkarolta a vörös bombázót és eltűntek az út túloldalán.

A történtek után gyorsan megtettük a kötelező kis sétánkat Louisszal, majd visszaindultunk a lakásba. Már rájöttem, hogy rosszul cselekedtem, csak felszakítottam a fájó sebeket, és még jobban bánt, hogy akkor véget vetettem a kapcsolatunknak, de nem bírtam rettegésben élni. Nem mintha most bármi is javult volna. Most is féltem, csak már nem tudom, ha baja esik. Végül összeszedtem minden bátorságomat, és egy utolsó sms-t küldtem neki, amivel talán magamban is lezárhatom a kapcsolatot. Ő már úgyis mást szeret, én meg legalább megnyugszom.

„ Szia! Tudom, bolondnak néztél ma, és sajnálom, hogy kérdőre vontalak. Azt is sajnálom, hogy akkor úgy beszéltem veled, mint valami ronggyal. Akkor is ugyanazt éreztem, amit most. Szerettelek és féltettelek, tudom, hogy rossz társaságba kerültél, és mindent megtettél a barátaidért, de nem akartalak elveszíteni. Ironikus, nem? Most mégis én vagyok az, aki összetörve, könnyek között ír neked üzenetet. Ennél jobban már úgysem járathatom le magam, ezért azt is leírom, hogy sajnálom. Mindent. Megbántam az egészet, de már késő. Sosem adtam még fel a büszkeségemet, de úgy érzem, te megérdemled, hogy legalább így bocsánatot kérjek. Megértem, ha nem akarsz kommunikálni velem, ezért kérlek, csak annyit írj, hogy haragszol-e, vagy sem. Vigyázz magadra!”

Őrült nehéz volt a küldés gombra kattintani, de megtettem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hiba volt ennyire megnyílnom neki, viszont egy olyan tehertől szabadultam meg, amit már nem bírtam volna tovább cipelni. Pár perccel később pittyent is a telefonom jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Nagy levegőt vettem, és remegő kézzel nyúltam a készülék után. Megnyitottam az üzenetet, amiben ez állt:

„Szeretlek.”

Ámokfutó (optional bias)

Ámokfutóként rohant be életembe, majd egy szempillantás alatt belopta magát szívembe, s mióta befészkelte magát, képtelen vagyok megszabadulni tőle. Ez az első, ami eszembe jut róla.

Ma, mikor a buszon ültem, és a külvárosból utaztam a nyüzsgő központba elkalandoztam. Csak a fülemben hangosan szóló dallamra figyeltem, miközben a tükörképemet bámultam az ajtóban. A tehetetlenség törvényének köszönhetően az össze-vissza zötykölődő buszon ide-oda csapódtam, míg végül a megfelelő megállóhoz értünk, ahol végre leszállhattam.  Hatalmas csattanással kenődtem a hátsó ajtóra, majd mikor az kinyílt, meglepetten zuhantam a betonra. Jellemző, már megint ez történik. Mindig szerencsétlenkedem, de a mai napon a szokásosnál is félelmetesebb volt az, ahogy összetörtem magam. Egész nap koncentrálni próbáltam, és nyitva tartani szemeimet, ám bármennyire is próbálkoztam, egyszer-egyszer elnehezültek pilláim és – ha csak pár pillanatra is- elbóbiskoltam. Egy ismerős hang keltegetett, miközben a nevemet ismételgette. Amíg elszunnyadtam, másik világban jártam, s mikor megpróbáltak kiűzni a párhuzamos világbeli csodás életemből, még mindig abban a tudatban voltam, hogy ő az, aki szólongat. De persze tévedtem. Csalódottan nyitottam ki szemeimet tudomásul véve, hogy ismét csak egy álom volt. Egy nyomorult, visszatérő álom, ami csak újabb reménnyel tölt el, hisz olyan valósághű minden egyes alkalommal.

A hazafelé út sem volt épp leányálom. Miután hosszú, óráknak tűnő percekig vártam a tűző napon a talpamat égető magassarkúban, végre felszállhattam a hőség ellen egyetlen mentsvárként szolgáló légkondicionált buszra. Szokásomhoz híven ismét jobbra-balra dülöngéltem a kapaszkodót fogva, másik kezemben a mobiltelefonommal. Végül ülőhelyre leltem, így lábaim felszabadultak, és ismét arra koncentráltam, amire reggel. Semmire. Elbolyongtam képzeletbeli kis világomban. Meglátogattam a kert végi hatalmas fát egy gitárral és játszani kezdtem, aztán csak feküdtem magatehetetlenül az élénkzöld gyepen. Egy idős hölgy zökkentett ki az ábrándozásból, mikor ki akart mászni mellőlem. Kiengedtem, és az egyre rohanó fákat láttam elsuhanni magam mellett. A lombkoronájukat csodáltam, és úgy éreztem, kicsit én is ott fenn vagyok az égben, és szállok, mint egy gondtalan lepke. Ismételten visszatértem a valóvilágba, mikor fejem koppant az előttem lévő ülés háttámláján. Nagyszerű, újabb lila folt. Leszálltam a megállónál és égő fájdalmat érezve talpamban indultam gyorsan hazafelé. Az egész napi mélabúmat tetőzte, hogy még mindig ő járt a fejemben. A képzeletem világába menekültem, ahol csak az én akaratom érvényesült. Egy libikókán ültünk egymással szemben, mint az óvodás kisgyerekek, akik még gondtalan játékkal palástolták azt a fajta szomorúságot, amit a meg nem szerzett édességek okoztak nekik. Felhőtlennek tűnt a kettőnk boldogsága, csak nevettünk a másikra, miközben fel-le járt a mozgó játék. Mint minden jónak, ennek is hamar vége szakadt. 

Egész nap cinikusan jókedvem volt. Nevettem a világon. Tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Ki akartam szelőztetni a fejemet, csak menekültem a szürke hétköznapok mókuskerekéből, és szabadulni akartam attól, ami éjt nappallá téve üldözött. Az érzéstől, hogy bármit tesz, bárhogyan bánik velem, én a szívem mélyén az övé vagyok, és ez ellen semmit sem tudok tenni. Minden mozzanata előttem van, ahogy beszél, jár, nevet. Édes mosolyát csak bódító illata képes feledtetni velem. Utópikus képzelgéseimnek semmi sem vethetett véget. Sem a hideg szél, mely arcomat mardosta, miközben szellemként libbentem egyik fától a másikig, sem a kutyák őrült ugatása a kertvárosban. Csupán egy valaki vethet véget ennek az egésznek, az, aki miatt elkezdődött. 

Álmodozó típus vagyok, hiszek az álmokban, a tündérmesékben és a boldog végben. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy legtöbbször ez nem jön el a várva várt álmok beteljesedése, én mégis hiszek benne. Sajnálom azokat az embereket, akik már csak racionalitással rendelkeznek, és egy kegyetlen valóság táblával felcímkézett burokban élnek, léteznek és gondolkodnak. Az élet ennél azért többet kínál.

Még ha nem is teljesülhetnek a vágyak, egy kicsit mindig részünk lehet a jóban. Már sikerült felfognom csökött kis agyammal, hogy nincs köztünk semmi és soha nem is volt több puszta barátságnál. Én persze mindig többet gondoltam, és beleképzeltem minden kis szituációba a lehető legtöbbet, így tévesztve meg saját elmémet. Végül megcsörrent a telefon. Az ő neve állt a kijelzőn, így remegő kézzel nyomtam be a zöld gombot felvéve ezzel a készüléket. Közben mindenféle gondolatok cikáztak fejemben. A mobil működésétől a gazdasági válság kirobbanásáig minden. Teljesen összezavart már csak az, hogy engem keres. 

- Halló?! – szóltam bele félve.

- Szia! Remélem nem zavarok. –mondta szokásos hangon- Csak segítséget szeretnék kérni, ha nem zavarok. Ugyan, hogy zavarnál? –gondoltam magamban.

- Persze, mondd csak, hallgatlak. – lányos zavaromban persze nem voltam határozott, inkább csak kipréseltem magamból a szavakat.

- Tudod, már én is beiratkoztam a spanyol csoportba, és nem boldogulok. – kezdett bele mondandójába. Hallottam, hogy kicsit zavarban van, sosem kért még tőlem segítséget, de mindig jóban voltunk, így örömmel vettem volna minden pillanatot, amit az ő lágy hangjának hallgatásával tölthetek. 

Amint megvitattuk a kérdéses feladatokat, elköszönt és több napra búcsút mondott. Egyszerűen felszívódott, sehol nem láttam, és kissé a feledés homályába is merült. Pár nap múlva, mikor a buszmegálló felé sétáltam szembejött velem egyik barátja társaságában. Azonnal mosolyra görbült a szám, hiszen érzéseim változatlanok voltak. Mire egymáshoz értünk, már derűs mosollyal köszöntem neki, de ő figyelembe sem vett, és elsétált mellettem. Az élet fintora lehet, hogy rögtön beborult az ég, és a Nappal együtt a vidámságom és a mosolyom is eltűnt arcomról. 

Teltek-múltak a napok, hetek és ismét eltűnt. Persze nem tudtam kiverni fejemből, és valami mindig emlékeztetett rá. Egy szó, egy dal, vagy egy jellegzetes mozdulat és rögtön eszembe juttatott mindent. 

Már nyár közepén jártunk, mikor barátnőmnél töltöttem pár napot. Akkor tudatosult csak bennem, hogy az oroszlán barlangjához már nem is lehetnék közelebb. Minden percben eszembe jutott, hogy csak pár méterre van tőlem, és bármelyik pillanatban feltűnhet. És mit ad Isten? Pár perccel később belépett az ajtón egyik szomszédja kíséretében. Már későeste volt, sötét lepel fedte az eget, melyek felhő formájában jelentek meg. Mikor kimentünk kicsit lehűlni, kitisztult az égbolt felfedve ezzel aranyként tündöklő csillagait. Volt más is körülöttünk, mégis úgy éreztem magam, mint mikor képzelgek, és nem létezne külvilág. Ketten feküdtünk az ugróasztal közepén, kicsit összebújva, kicsit romantikusan és csak a csillagokat néztük. Erről álmodik minden lány kiskora óta, nem igaz? Én átéltem, azzal, akivel terveztem, aztán néhány órával később egy világ omlott össze bennem. Újabb csalódást kellett átélnem, mikor megtudtam, hogy csupán egy menetet érnék neki. Legszívesebben sírtam volna, de nem tudtam és nem is akartam igazán. Nem érdemelt annyit sem.

Az azt követő találkozásaink során próbáltam távolságtartóbb és ridegebb lenni vele, mint előtte, de sajnos ez nem igazán sikerült. A következő bulin már összefont ujjakkal feküdt az ölemben. Nem hittem a saját szememnek. Ismét megtörtént és nem tehettem ellene semmit. Nem tudtam, hogy miért tudja ezt megtenni velem, miért nem állok végre a sarkamra és hagyom ott őt. Képtelen voltam megtenni.

Már szeptembert írunk, és nyár közepe óta sok idő telt el. Sokat gondolkodtam és beszéltem erről számomra fontos emberekkel. Tudom, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a teendő. Rég nem láttam, és mára már a bensőséges kapcsolatunkból valami felszínes, semmitmondó vacak lett. Már nem tartjuk úgy a kapcsolatot, mint anno, így nem is tudom már, mi történik vele. Csak a hírekből értesülök, meg a pletykákból. Azt beszélik, barátnője van, de ezt nem erősítette meg senki. Furcsa minden képen mással látni, de erről szól, ha valaki népszerű lesz. Egy idő után elszakad a régi gyökerektől és egy új ember lesz. Akaratlanul is változik és van, mikor megfeledkezik arról, hogy honnan is jött, s tudomást sem vesz már a régi barátaitól. Szomorú, hogy én is csak egy múlandó, az idővel elhomályosuló arc vagyok számára, de legalább tudom, hogy minek tartott. Fáj, hogy nem viszonozta soha az iránta táplált érzéseimet, vagy ha mégis, jól titkolta, de talán jobb is így. Sokkal nagyobb szenvedés lenne egy már létezőt elengedni, mint valami soha meg nem történt plátóit.

Koromfekete az égbolt és egyedül vagyok a szeles, sötét utcában, amit csak a kezemben lévő világító lampion tesz beláthatóvá. Az utca egyik felén egy ritka, ugyanakkor ijesztő erdő, míg a másikon a kopár temető. E két oldal közt próbálok az aranyközépúton maradni, hogy ne vesszen el a kontroll. Még a kezemben érzem az irányítást a testem fölött, ha már a lelkemet elvesztettem. Lassan kiérek a temető melletti dombhoz, s teljes erőmből rohanok a tetejére. Megállok kicsit, és megkeresem a Göncölszekeret, amit pár hónapja ő mutatott meg nekem. Ámulva bámulom még mindig, és felidézem az egész nyarat, minden egyes kis mozzanatot, amit közösen éltünk át. Végül nagy levegőt veszek és elengedem a lampiont, hagyom, hadd szálljon a tárgy, s vele együtt minden rossz és jó emlékem, amikben megjelent és őriztem azt, akit már végleg elvesztettem. Egészen addig nézem a lampiont, míg látom az apró, pislákoló fényét, ami eltűnik a sötétségben. Elröpült, megszűnt létezni. Életem ezen szakaszát lezártam,  mégis úgy érzem, nem vagyok teljes. Kitéptek belőlem egy darabot, talán az első, igazi szerelmet engedtem el, vagy csak a visszautasítás fájó tüskéit húztam ki szívemből. Nem tudhatom még, de mostantól megváltozom. 

Act like nothing's wrong (T.O.P.)

Csak elsuhant mellettem, mikor először megláttam. Édes kis nyári szoknyácskát viselt, meg egy fehér pólót. Haja kiengedve, táskája vállán pihent. Igéző tekintete egy apró pillanat alatt elvarázsolt. Mámorító illata belém égett, megbűvölt. Azt hittem soha többé nem látom őt, de a sors máshogy határozott.

Néhány nappal később újra felbukkant, s ezúttal nem hagytam, hogy kilibbenjen életemből. Ő volt a víz, mely a fiatal szívemben lángoló tüzet képes volt lehűteni varázslatos, meseszép hangjával, sóhajaival. Azóta sem találkoztam ilyen teremtéssel, mint Ő. Magam sem értem hogyan, és miért, de volt bátorságom megszólítani, így megismertük egymást. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy már a barátnőmnek nevezhetem Isten ajándékát. Öt év korkülönbség volt köztünk, ennyivel voltam én fiatalabb, de nem érdekelte. Fellegekben jártam az alatt az egy év alatt. Minden tökéletes volt közöttünk, amíg egy szép napon mindent elvesztettem.
Képtelen voltam elég időt szentelni szerelmemnek, így választás elé állított. Szerelem vagy karrier? Én vagy a YG? Még mindig hallom magamban a hangját, mikor megremegett, és könnyek között adott ultimátumot. Tudom, hogy nem egyszerű elviselni, ha nincs ideje rád annak, akit szeretsz, de azt mondta, megérti majd. Miért nem tette? Miért volt képtelen elfogadni azt, hogy a népszerűséggel nem csak a fényűző élet és a csillogó holmik járnak, hanem áldozatokat is kell hozni? Annyi mit sem érő, hasztalan mondat futott végig elmémben, hogy össze-vissza habogtam, s egy épkézláb mondatot sem tudtam összerakni azon szavak millióiból, melyek ide-oda cikáztak fejemben. Elvesztem, s akkor fogtam csak fel igazán, hogy bármit is teszek, nem enyém a világ, nem tehetem azt, amit csak akarok, és ugyanolyan parányi pont vagyok a világegyetemben, mint megannyi embertársam.
Végül a karrier mellett döntöttem. Rengeteget dolgoztam, hogy megvalósítsam az álmom, és elismert tehetségként befussak. Őszintén beszéltem vele, hogy ezt miatta kell így alakítanom, és én ugyanúgy szeretem, mint ahogyan azelőtt is. Mindennél jobban, teljes szívből. A legjobbakat kívántam neki, és reméltem, hogy várni fog rám, de ez akkor már semmit sem ért az Ő szemében. Otthagyott és kimondta azt a szót, ami minden szerelmes ember számára a leggyötrelmesebb, szívszorongatóbb négybetűs szó. Vége. Mondhat bárki bármit, lehet akármilyen erős, ha igazán szeretünk valakit, fáj az elvesztése, bárhogyan is történt.
Ott és akkor összetörtem. Lehetetlennek bizonyult feldolgozni, hogy az az egy év, amit közösen éltünk meg, a semmibe vész. Épp olyan volt, mint a világháború lerombolt építményeit újjáépíteni. Sok időbe telt, sok fáradtságba került és minden újabb téglával megannyi szívszorító, önsanyargató emlékkép rebbent fel a magasba. Fel az égbe, egészen a felhők fölé. Oda, ahol akkor jártam, mikor még rózsaszínű ködfátyol fedte szemeimet, és a boldogságtól nem láttam semmit. Oda, ahol őszinte pillanataimban utaztam, mikor megadtam magam, s mindenem felfedtem. Félelmet és zavartságot nem ismerve bármit megosztottam Vele. Szabad voltam, és kétségtelenül boldog. A szabadságot mára már felváltotta a kötelezettség, mely miatt keretek közé szorultam. Olykor kalitkában érzem magam, mint egy nyomorult trópusi madár az Északi-sarkon. Nem érzem úgy, hogy jó helyen lennék, csak bolyongok szüntelen, hátha meglelem a helyem, ahol újra háborítatlan lehetek. Háborítatlan és magányos.
Ne akard, hogy szeressenek, de ne utasítsd el azt, aki szeret. A bölcselet mindent megfogalmaz, ami most bennem kavarog. Csak azt érdemes szeretni, aki képes viszonozni azt. Senkire nem szabad ráerőltetni a szeretetünket. Eleinte még nem értettem, s csak telefonálgattam szüntelen, hátha beleszól az édesen csicsergő hang, mely attól a lánytól származott, aki egykor a mindenem volt. Akiket közel engedek magamhoz, könnyen megbánthatnak, és ez most sem alakult másképp. Boldogan vágtam bele a reménytelennek tűnő románcba, de végül gondtalan fiatalból magányos romantikussá váltam. 
Kínok között tipródom, mert nem tudom elfogadni, hogy vége. Nem megy, képtelen vagyok rá. Nem volt hát más megoldás, kiírtam magamból. Csak akkor talált nyugalomra és békére már meggyötört, satnya lelkem, ha a művészetembe menekülök. Egyetlen mentsváramként a zene szolgált. Semmi másom nem volt, csak a papír, a toll és a csíntalanul cikázó dallamok a fejemben. Rengeteg időmbe telt, mire tudtam rendezni a sorokat, és értelmes, épkézláb mondatokat képeztem a hatalmas szómennyiségből. Nem tudtam, mit írhatnék, így nem gondolkoztam, csak papírra vetettem, amit éreztem. Nem mondhattam el senkinek, hát elmondtam mindenkinek. Tudjuk, a legnagyobb alkotások egy megrázó, felkavaró élmény hatására születik. Számomra ez bővel elég volt egy dal megírásához. Nem egy slágergyanús, semmit mondó szövegű képződményt akartam kiadni a kezemből, hanem egy olyan alkotást, ami segíthet megérteni másoknak, hogy mennyire is fáj az, ha elveszítjük azt az embert, aki számunkra egyszer, nem is olyan régen az egész világot jelentette.
A koncerteken a rajongók velem énekeltek, s mikor felcsendül az első hang a dalból, a nevemet kántálják, majd síri csöndben hallgatják, miről énekelek. Elmondhatatlan az az érzés, mikor akár egy egész stadion veled énekel a te tipródásodról. Eleinte szörnyű volt, hiszen annyi idő után ismét megnyíltam, de most már nem ketten voltunk, hanem az én és az egész világ. Ezzel a szerzeménnyel mindenki számára világossá vált, hogy mennyire is gyenge ember voltam akkor. Mára már nem bánom, hogy megléptem ezt, mert talán sosem lábalok ki a depresszióból, ha nem osztom meg érzéseimet.
Tisztán emlékszem arra, mikor először álltam ki a színpadra ezzel a művel. Baseballütővel kezemben kivetkőztem magamból a színpadon. Romboltam, törtem-zúztam, üvöltöttem és alig észrevehetően sírtam is. Azokban a percekben újraéltem mindent. A kapcsolat első percétől, a megismerkedéstől kezdve, az első csókon keresztül mindent, egészen a szakításig. Az a szeretet, tisztelet és együttérzés, amit azon a koncerten kaptam, felbecsülhetetlen volt. Feltöltött és energiát adott, hogy mellettem állnak. Nem egy-két ember, több száz, több ezer rajongó velem és értem van. Az ő szeretetük akkora pluszt adott számomra, hogy újult erővel vetettem bele magam mindenféle munkába.
Újra megtanultam mosolyogni, bízni és szeretni. Ezt a három dolgot kiöltem magamból egy időre, de szerencsére rengeteg olyan ember állt mellettem a nehéz időkben is, aki támogatott, és ha kellett tortát nyomott az arcába, csak hogy egy apró, felfelé görbülő száj illúzióját fesse arcomra. Ahogy mindent, az idő ezt is begyógyítja. Már csak a szépet és a jót őrzöm.
A turnék és próbák alkalmával gyakran eszembe jut ő, az első és talán egyetlen igazi és őszinte szerelmem. Emlékszem, mikor még együtt, vígan és bohóckodva gyakoroltuk a forgásokat egy-egy számhoz. Mikor még készségesen segített, bármit is kértem tőle, és persze ezt mindig bizalmasan és tisztelettel kezeltem. Egymásért voltunk. Én érte és ő értem.
A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy még ma is téma lesz, hogy mi történt kettőnk közt a múltban. Az újságok és az internet most is tele van a közös képeinkkel, és mindenáron meg akarják találni őt. Nem akarom, hogy keressék és zaklassák, fáj, hogy még mindig belekeverik ebbe az egészbe. Ő nem idol, nem híresség, mégis szerepel a médiában annak ellenére, hogy már semmi közünk egymáshoz.
Sikerült lezártom mindent, ami a múltban történt, beleértve ezt a nehéz korszakot is. Már nem sírok, már nem mar szívembe a hiánya, nem rándul görcse a gyomrom, mikor meghallom nevét. Ha a sors úgy akarja, még úgy is találkozunk egy napon, mikor utunk keresztezi egymásét. Ki tudja? Lehet, hogy csak annyi volt az élet célja ezzel, hogy megmutassa, milyen úgy szeretni valakit, hogy mindened odaadnád egyetlen finom érintéséért.

Once upon a time (Jiyong)

- Mentsük meg a Vidámparkot!
- Legyen újra Vidámpark!
- Nem kell ide teniszpálya! - kiáltoztak az emberek.

Örömmel töltött el, hogy nem vagy egyedül, és más is felszólal az ügy érdekében. Kiskori emlékeid nagy része a Vidámparkból származott. Rengeteget küzdöttél egyedül, hátha történik valami, valami csoda, minek hatására újra megnyit a Vidámpark. Most már elhagyatott, dodzsem kocsik szerteszét, a körhinta is darabjaiban és az elvarázsolt kastély sem tündököl már régi, pompás fényében. Teljesen elszomorított a helyzet, így úgy döntöttél, ha egyedül nem tehetsz semmit, majd a tömeg hangjára hagyatkozol. Elkezdtél aláírásokat gyűjteni, de ez a megmozdulásod is eredménytelennek bizonyult. Utolsó esélyként tüntetést szerveztél, hogy utódaid is élvezhessék azt a vidámparkot, amely számodra megannyi örömöt szerzett. Feltett szándékod volt, hogy a leendő porontyaidat és unokaöcsédet is elhozd ide, ehhez viszont el kellett fogadni a javaslatodat, mely az 'Újult erővel a Vidámparkért' nevet viselte.
Úgy tűnt, híre ment a tiltakozásotoknak, ugyanis a helyi újság és televízió is beszámolt az akcióról. Tudtad, hogy ez már jelent valamit, és lehet, hogy végre célt ér a terved. Egyszer csak a tömeg megindult. Mindannyian egy irányba, és nem értetted, miért. Te is a többiek után eredtél, nem tudtad elképzelni, mi történhetett, mi miatt rohant mindenki ugyanarra.

- Nyugalom, nyugalom! Mindenkire szakítok időt. - hallottad a tömeg közepe felől a hangot.
- Én is!
- Engem se hagyj ki!
- Itt vagyok! - üvöltöttek a fiatalabbak.

Nem értetted, hogy mi folyik itt, mikor a legfontosabbnak most a Vidámparknak kéne lennie, de úgy tűnt, hogy ez a legkevésbé sem érdekli a tüntetőket. A kör közepe felé vergődted magam, közben vagy hatan megtapostak, beléd rúgtak és egyéb hasonló nyalánkságok, csak mert előrébb merészkedtem. Semmit nem értettél egészen addig, amíg meg nem láttad, hogy ki miatt is gyűlt mindenki egy kupacba.

- Kwon Jiyong! Mi a francot keresel te itt? - kiabáltál vele.
- Jöttem támogatni a Vidámparkos dolgot. - magyarázta.
- Na jó, gyere! Négyszemközt kell beszélnünk, most! -utasítottad.
- De a rajongók.. - kezdett volna bele.
- Nem igazán tud érdekelni a dolog. Azonnal gyere! - förmedtél rá- Mit képzelsz magadról?
- Nem állhatok ki azért, amiben hiszek, ugyan, ne légy nevetséges. - mondta gúnyosan.
- Nevetséges? El sem tudod képzelni, mennyi munkám van ebben az egészben. Több hónapos szervezés, egyeztetés, engedélykérések hada. Erre te idejössz, és átváltozik 'Imádjuk együtt Kwon Jiyongot party'-ba az egész. Ebből én nem kérek. Ez most nem rólad szól, fogd már fel végre!
- Mindig is kihagytál a terveidből...- motyogta halkan.
- Szerinted miért? Nem tudtad elviselni, ha nem te vagy a középpontban.
- Ez nem igaz!
- Ugyan, kérlek! Ne áltasd magad. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy neked a reflektorfényen kívül nincs máshol életed, és már mindenhol ezt várod. Viszont ez az én napom. Csak ma. A Vidámparkért. - közölted vele indulatosan, mégis halkan.
- Kegyetlenül őszinte vagy velem, ugye tudod? - húzta apró mosolyra száját.
- Én nem állok az utadba, légy sztár ott, ahol csak akarod, de nem akarom, hogy ma te legyél a középpontban.
- Sajnálom, nem így terveztem, de miattad...
- Ne kezdjük el még egyszer. Kérlek...Már vége, így alakult.
- De tudom, hogy te is érzel még valamit.
- Az a múlt. Ji én...tényleg sajnálom, de vissza kell mennem. Kérlek menj el. - azzal otthagytad.

A tiltakozás három naposra lett tervezve, hiszen péntek-szombat-vasárnap mindenki ráér, ráadásul kedden születik végleges döntés a Vidámparkkal kapcsolatban. Tervek szerint egy teniszpályát szeretnének a helyére , illetve futballpályát és esetleg egy stadiont is. A városban ezekből volt bőven, de azokat sem igazán használták, így nem értetted, hogy miért van mindenki a sportpályák mellett, mikor a vidámpark sokkal több embert vonzana.
Az első napon kisebb-nagyobb sikerrel túlestetek, és innentől már minden könnyebben megy majd. Az emberek Mentsük meg a Vidámparkot! feliratú pólókat viseltek, és táblákat készítettek, mire szombaton odaértél. Kicsit megcsúsztál a reggeli készülődésben, így nem értetted, hogy mi ütött az emberekbe, hiszen legalább tízszer annyian voltak, mint előző nap. Egy színpadot pillantottál meg a Vidámpark bejáratánál és kíváncsian indultál meg felé, hiszen ez nem a te műved volt.
Ahogy közelebb léptél, minden világossá vált számodra. Egy napszemüveges férfi halvány pink színben pompázó hajjal és divatos ruhákban jelent meg a színpadon. Máris kitisztult a kép, és minden világossá vált számodra. Kwon Jiyong. Morzsoltad el halkan a nevét, miközben dühöngve vetted felé az irányt. Felcsörtettél a színpadra és azonnal lehordtad, amiért a hátad mögött intézkedett.

- Hogy képzeled, hogy a tudtom nélkül szervezkedsz?
- Várj! Nem érted. Én csak...
- Te csak mi? Nem tudtad elviselni, hogy most nem rólad szól az egész, és nem tiéd a rivaldafény? Megkértelek...- gyűltek könnyek a szemedbe.
- Hadd magyarázzam el!
- Nincs szükség rá, mindent értek. - vonultál le a színpadról könnyeiddel küszködve.

Ez egy igazán fontos dolog volt a számodra, így nem értetted, hogy most az egyszer miért nem hagy érvényesülni.

- A színpadon pedig YG! -üvöltötte a mikrofonba Jiyong.
- Köszönöm! Szóval mindenki tudja, miért vagyunk itt igaz? A fő célunk a Vidámpark megmentése, és a YG entertainment úgy döntött, hogy az ügy mellé áll, és segíti a munkát. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy támogassuk a fő szervezőt, aki nélkül ez az egész nem jött volna létre. Köszöntsük nagy tapssal Park Sang-hee kisasszonyt.

Köpni-nyelni nem tudtál, annyira meglepett ez az egész. Visszamentél a színpadra és próbáltad elrejteni a sírástól vöröslő szemeidet. Elmondtál egy beszédet arról, hogy mik a céljaid, és hogy mennyire fontos neked ez az ügy. Meséltél a gyerekkorodról, és arról, hogy az utódaidat is szívesen látnád, ahogyan önfeledt mosollyal integetnek ki neked az óriáskerékből. Közben meghatódtál, de kisebb-nagyobb szüneteket tartva megértetted a tömeggel, hogy ez miért is lenne egy fantasztikus ötlet. Megköszönted a YG entertainmentnek, amiért támogatnak és mellétek állnak az ügyben, majd lementél a színpadról.

- Most pedig jöhet az Újult erővel a Vidámparkért koncertsorozat első fellépője, a 2ne1. - jelentette be Jiyong, majd lejött a színpadról és adott pár autogramot.
- Szia. - mentél oda hozzá.
- Szia. Még mindig haragszol?
- Nem, dehogy. Sőt..köszönöm. -motyogtad.
- Tessék? Nem hallottam mit mondtál. - mosolygott Jiyong.
- Tudom, hogy hallottad, ne húzd ki a gyufát. - ütöttél kezébe- Tényleg köszönöm, most jó? - nevetted el magad.
- Igen, tökéletes. -ölelt meg, s mikor elengedett, lassan közeledni kezdett az arcodhoz.
- Ezt nem kéne Ji! - mondtad elhaló hangon.
- Szólj, ha azt akarod álljak meg, és megteszem. - suttogta szádnál, de te nem szóltál, csak hagytad, hogy vöröslő ajkaidra tapadjon.

Promise (T.O.P.)

Katonaságnál dolgoztál, mint ápolónő. Nem voltál koreai származású, és úgy érezted, hogy csak így illeszkedhetsz be igazán a társadalomba. Nem akartál senkinek se megfelelni, csak magadnak, de ha nem tudsz beilleszkedni, az egész életed megpecsételődött szeretett országodban, Dél-Koreában. Az iskola mellett nem kezdhettél munkába, így kénytelen voltál egy évet halasztani tanulmányaidból.
Szerencsére a munkád főként a kötelező vizsgálatok elvégzéséből állt, de persze történtek balesetek is. Kisebb-nagyobb sérülésekkel is kellett foglalkoznod és volt, hogy gipszbe bugyolált katonatiszteket ápoltál. Előfordult az is, hogy utolsó kívánságokat hallgattál végig. Ezt szeretted legkevésbé a munkádban.
Nem voltál orvos, így csak a betegellátással foglalkoztál. Az egyik nap egy szinte menthetetlen állapotba került férfit kellett ellátnod. Csak ételt, italt és gyógyszert kellett vinned neki, de sajnáltad, hiszen az iratai szerint fiatal volt még, előtte állt ez egész élet. Egy szerencsétlen baleset folytán hatalmas magaslatról zuhant a földre és a legtöbb csontja eltörött. Nem beszélgettetek, arcát sem láttad még igazán a sok kék-zöld folttól és duzzanattól. Már több hete ápolgattad és bár nem javult a helyzete, legalább túl volt az életveszélyen. Mikor ismét vittél neki ételt, nem bírta ki, megszólított.

- Kisasszony! -nyöszörögte halkan.
- Igen?
- Lehetne egy kérdésem?
- Természetesen, uram.
- Ha egyszer én felépülök és kikerülök innen, eljönne velem egy randevúra?
- Randevú? - pakolgattad tovább a gyógyszereket felvont szemöldökkel- Ezt mégis hogy gondolta? Nem is tudom. - gondolkoztál el.
- Kérem, ígérje meg, hogy eljön velem.
- Legyen, megígérem. - mosolyogtál kedvesen.

Úgy gondoltad, nem származhat semmi hátrányod egy ártatlan kis ígéretből. Sosem talál meg, ha felépül, ráadásul erre is kicsi esély volt.
Lassan-lassan eltelt az egy év és újra az egyetem padjait kezdted koptatni. A társaid már sokkal elfogadóbbak voltak így, hogy tettél valamit értük, a közösségért, azokért a férfiakért, akik egy esetleges háború során akár az életüket is adnák az országét, ahol most élsz. A legtöbb általad ellátott férfi felépült és hazatért a családjához, szeretteihez és te is tetted a dolgodat, végre tanulhattál.
Egyik nap épp az újdonsült barátnőiddel trécseltél az egyetem előtt, mikor hazaindultál. Nem is tartottad igazi, jó barátnőnek őket, mert csak az után kezdtek el közeledni feléd, miután visszajöttél a katonaságtól. Ez amolyan felszínes kapcsolat volt, mindenféle bensőséges beszélgetés nélkül. Ettől függetlenül jóban voltatok, szükséged volt az emberi kapcsolatokra még akkor is, ha csak udvariasságból voltak veled. Legalább addig sem voltál egyedül, amíg találsz új, igazi barátokat, akik nem olyan kirekesztőek, mint legtöbb társuk.
Mikor elindultatok a busz felé, HeaJung meglátott egy helyes, fiatal férfit egy meseszép autóra támaszkodva.

- Nézzétek! - susmorgott HeaJung- Ott, az autónál. Egy jól öltözött férfi.
- Nagyon helyes. - vágott közbe EunHee.
- Biztosan vár valakit, nagyon nézi az egyetem kapuját. - folytatta HeaJung.
- Jaj, lányok! Ne koslassatok már utána, valószínűleg nem minket keres. Menjünk! - mondtad határozottan.

Már hátat fordítottál a lányoknak és elindultál a buszmegálló felé, mikor egy mély férfihangra lettél figyelmes.

- Elnézést, kisasszony! - mondta mosolyogva a fiatalember, de te még mindig háttal voltál- Kisasszony, önhöz beszélek. - jött közelebb hozzád.
- Igen. Elnézést, elkalandoztam. - pirultál bele mondandódba.
- Choi Seunghyun vagyok. -mutatkozott be.
- Örvendek, _____ _____ vagyok. - szorongattad még mindig könyveidet.
- Nem tudom emlékszik-e, de én voltam az a férfi a kórházban, akinek randevút ígért, ha felépül. Nos itt vagyok.
- Ho-honnan talált meg?
- Jók a forrásaim. - kacsintott- Remélem, még áll a randi.
- Nem is tudom, nem is ismerlek.
- Akkor itt az idő, hogy megismerj. Egyébként is megígérted.
- Legyen. - vonultál el mosolyogva.

Biztos voltál benne, hogy ha itt megtalált, megtalál majd otthon is, így rá bíztad, hogy mennyire is érdekled őt. Még aznap este jött a hívás és azon a hétvégén együtt vacsoráztatok. Kiderült, hogy az elit társadalom tagja, ami sok új kapcsolatot hozott neked, de ami a legfontosabb, igaz, őrült és szenvedélyes szerelembe estél, mely azóta is tart Choi Seunghyunnal.

Almost (optional bias)

Már majdnem közel ért hozzám, már majdnem az enyém volt. Minden fals hangnál egyre halványodott a hologramszerű kép, mely már majdnem elért hozzám. Az emberek figyelmetlensége, nemtörődömsége, hanyagsága vezetett oda, hogy elvesztettem őt, talán örökre. Közeledett, kitárta karját és azt suttogta, Hiányoztál.
A dal csak szólt, míg én az üres szoba ablakán bámultam ki, s a lomha mozgású falevelek táncát néztem. Ahogy felcsendült a zongoradarab, már nem ugyanazt láttam, mint azelőtt. Már nem az ablakot figyeltem, hanem az ajtóban feltűnt alakot. Minél hangosabban szólt a hangszer, annál jobban kitisztult a kép. Ő volt az, szívem egyetlen vágya. Ott állt a küszöbön, és csibész mosolyával csábított el ismét. Soha nem feledem el, mikor először megláttam. Azonnal megmozgatott bennem valamit, pedig egy árva szót nem váltottunk akkor még. Én próbáltam nyitni felé, de egy évig mit sem értő, hasztalan próbálkozás volt. Hirtelen minden megváltozott és ő kereste társaságomat. Nem egyszer, de százszor beszéltünk, és minden apró kis szó, s mondat az elmémbe égett. Bármit mondott, akarva-akaratlanul csak ittam szavait. Most már alig beszélünk, pedig volt, hogy órákig tudtunk társalogni, akár a semmiről is. Hogyan változhatnak meg ennyire az emberek? Egy egyszerű senkivé váltam számára, miközben ő még a mindenséget jelenti nekem.
Olyan valakiért dobog a szívem, akit már egyszer megkaptam, de balga módon eldobtam. Azt mondta, úgy bántam vele, mint egy félredobott játékszerrel. Megtaláltam, és vígan játszadoztam vele, míg ő megint elhitte, hogy valakinek fontos, valakinek számít. Aztán meguntam. Meguntam, és visszadobtam többi, semmit mondó kacat közé, mondván Igen, vele is jól szórakoztam. Sosem gondoltam így, csupán sosem voltam igazán biztos az érzéseimben, és most, hogy más nincs velem, csak most értékelem, hogy mennyire szükségem van rá. De már késő. Talált valaki mást, és biztosan nagyon boldog vele.
Olyan ez az egész, mintha egy jelentéktelen homokszem lennék a sivatagban. Minden esély nélkül bolyongok elveszve a szélben, hátha rám talál valaki, aki majd érdemesnek vél a társaságára. Sosem tudhatom, mikor jön el a hőn áhított megváltás, de mint egy fanatikus hívő, egyre csak várom a messiást.
Ha már nem én választok magamnak, és sorsomat már nem alakíthatom, olyasvalakit kapjak, könyörgöm olyat, aki megérdemel, hozzám való. Tudom, nem egyszerű ilyet találni, kölcsönös érzésekkel, de... Most csak ezt az egyet kérem.
Eszel és fekszel. Sokszor csak ebből állnak a napjaid, meg néha tévézésből. Nem tudsz mit kezdeni magaddal, mert egyszerűen üresnek érzed magad. Ismerős, ugye?
Legbelül minden hölgy, nő és kislány arra vár, hogy talál egy embert magának. Olyasvalakit, akit ha megkérdez, hogy Szép vagyok? gyönyörűnek nevezi, akár kérdés nélkül is, és tenyerén hordozza és igazán, szívből szereti választottját. A nő hercegnő akar lenni a férfi mellett, ha az hagyja.
A mesék mindig csak arra tanítanak, hogy idővel minden jóra fordul. De mi van, ha a dolgok mélyére nézünk? Mindig van a főhősnő, a herceg és a gonosz. Viszont vannak olyan nők is a történetben, akiket még csak meg sem említenek, pedig valószínűleg ők is ugyanolyan szorgosan készülődtek a bálra, mint Hamupipőke. Gondosan megterveztek mindent, hogy végül szürke kisegerek maradhassanak a bálozók között. Valahol legbelül -bármennyire is szeretném- nem a főhősnők bőrébe bújok. Tudom, hogy az csak mese, és a tömegben elvesző, reménykedő kislány sokkal hitelesebbé válik számomra.
Mindenki életében eljön az a pillanat, mikor szakítani kell a hagyományokkal és a szokásokkal, mert felnőtt és ideje új életbe kezdenie. Igazából akkor növünk csak fel, mikor teljesen függetlenek vagyunk. Ellátjuk magunkat és nem a szüleinkre támaszkodunk. Viszont ha már érzelmileg érettek vagyunk, akkor valahol már felnőttünk. Mikor szeretünk, képesek vagyunk szeretni és elviselni, sőt igényelni, ha viszontszeretnek. Mert bárki bármit mond, szeretni és szeretve lenni bizony nem könnyű.
Minél több szerelmes történetet olvasok, annál rosszabb az, hogy nincs mellettem senki, és mikor megijeszt a villámok zaja, nincs, akihez odabújhatnék a fagyos éjjeleken. Senki nem mondja ok nélkül, hogy szeretlek és nincs apró, romantikus meglepetés sem. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy őt feledhessem, és olyanba essek bele legközelebb, aki viszonozza is érzéseimet, mert a plátói szerelem szörnyű. Senki nem tudja, hogy milyen olyasvalaki után futni, aki soha nem lehet az övé, csak akkor, ha már vele is megtörtént.
Most itt vagyok egyedül. Valahol magányosan, valahol pedig szabadon. Minden csak nézőpont kérdése, de még egyszer nem találok olyat, mint ő, hiszen belőle csak egy van. Lehet más srác bármennyire is rendes vagy őrülten szerelmes belém, nem tudom, hogy el tudom-e hinni neki. Túl sok volt a csalódás, pedig mind egyfelől ért, és sokszor tudtam, hogy nem számíthatok rá, hogy nem remélhetek tőle sokat, de két bensőséges mondatával kiengesztel, mert azt hiszem, csak engem avat be és nekem tárja fel szíve azon részét, ami más előtt ismeretlen. De ez persze nem így van.
Majdnem megvolt minden, amit szerettem volna; jó emberi kapcsolatok, siker és céltudatosság. Csak a szerelem hiányzik, de most az a legjobban. Aki sokat markol, keveset fog.- szól a mondás. Úgy tűnik, ez rám teljes mértékben igaz. A zongora csak szól tovább és én eltűnődöm, hogy hogy szerethettem őt elsőnek, mikor csak játszott velem.

Confidence (SE7EN)

Ízléses ruhába bújt vagy szakadt kinézetű. Kócos hajú, vagy jól fésült. Agyon sminkelt vagy naturális. Nők. Rengeteg csinos nő mászkál az utcákon, de ez csak a látszat. Vajon mit takar a csomagolás? Milyen is ő belülről? Minél több pénze van, annál étvágygerjesztőbb egy férfi számára, hiszen valamiből fedezni kell a ruhákat, cipőket, kiegészítőket, fodrászt, manikűrt és még sorolhatnám. De mi van azokkal a lányokkal, akik természetesek és szélfútta hajuk bele-belecsúszik igéző szemeikbe, amin nincs semmi. Se smink, se napszemüveg. Mi, férfiak sem vagyunk különbek, mint nőtársaink, felszínesek vagyunk és előítélettel nézünk a legtöbb emberre. Valljuk be, a külső az első benyomás.
Mikor választasz magadnak egy párt, az viszont már nem erről szól, hanem a belsőről. Ha megismered a szerencsés lányt, és több alkalom után is szimpatikus, csak akkor jelentheted ki, hogy igen, ő az. De mindig van hátulütője a dolgoknak. Mikor kiadod magad a médiának, rajongók tömkelege ajánlja fel magát, hogy majd veled lesz egy egész életen keresztül, vagy csak egy éjszakára, de történjen meg a csoda. Magazinok tömkelege bombáz személyesebbnél személyesebb kérdésre, melyekre általában őszinte válaszok érkeznek. Bekerül az újságba, hogy milyen is az ideálod, és hirtelen mindenki úgy néz ki és úgy viselkedik a környezetedben. Ijesztő, nem?
Most van az életemben egy lány, akivel elég rég óta kimondtuk, hogy egy párt alkotunk. Minden tökéletesen alakul, talán túl tökéletesen. Ahogy elgondolkodtam, visszapörgettem az időt. Hogyan is ismertem meg ______-t. Egy weboldal szerkesztője volt, ami a YG family tagjaival foglalkozott. Rengeteg időt ölt bele, majd nagy nehezen sikerült leszerveznie egy találkozót a Big Banggel és velem. T.O.P. és én mindig is nagyon jóban voltunk és ismertük a másik minden apró mozdulatát. _______ először nála próbálkozott be, amit nem bántam annyira, hiszen nem ismertem és nem is volt az esetem. Később kiderült, hogy nem szeretne kapcsolatot Seunghyun, legalábbis vele nem. Nem sokkal később csak velem akart interjút készíteni, amibe belementem. Teljesen megváltozott mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudom mi lett vele, de szépen, lassan beleszerettem.
Mára már tudom, hogy minden rajongóm így próbálkozott be, de _________-nál/nél nem vettem észre. Nem is akartam, mert örültem, hogy végre van valaki. Három év alatt már előjött volna az igazi énje, ha megjátssza magát, nem létezik, hogy valaki ennyire jól tudjon színészkedni. Nem mehetek el úgy, hogy ne tudjam, mit gondol komolyan.

- Kicsim, megvársz majd? Itt leszel mikor hazajövök?
- Hogyne várnálak, ne kérdezz már őrültséget.
- Ha nem tudsz, az sem baj, de nem akarom, hogy hamis ábrándok éltessenek két évig.
- Mire gondolsz? Szakítani akarsz?
- Nem, csak nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazt érezzük.
- Ezt hogy érted? Én szeretlek.
- Én az egész életemet el tudnám képzelni veled. Te is szeretsz ennyire?
- Ne tervezzünk előre drágám. Minden kiderül, mikor visszajössz. Írni fogok és várok rád.

Félelem, kétely és múlni nem akaró fájdalom. Most sem tudom, hogy kit lát bennem. Már rég óta együtt vagyunk, de nem tudhatom biztosan, hogy mit érez. Mindig felmerül bennem, hogy esetleg csak SE7EN az, akit ő lát.
Tovább csomagoltam és próbáltam eltakarni azt az arcot, ami most felszínre akart törni. Nem mehettem el szomorúan, legalábbis ________ nem láthat annak. Még ha nem is szeret úgy, ahogy én őt, nekem fontos. Félek, hogy ha itt hagyom, majd valaki másba szeret bele, mert nekem nem lesz ott más, de őt számtalan férfi bombázhatja a távollétemben. Ha éjjel kihunynak a fények, akkor biztonságban lesz? Egyedül fog felkelni legrosszabb rémálmából sírva, vagy lesz, aki megvigasztalja? Mikor varázslatos képek követik egymást az álomvilágában, rám gondol? Nem tudhatom. Előre semmit nem tudhatok, de így a legrosszabb elmenni. A csomagom tetejére a közös képünket raktam, majd becipzároztam.
Ezzel lezárult egy fejezet. Most növök fel igazán. Férfiként megyek be, és nem tudhatom, hogy jövök ki. Lehet, hogy minden megváltozik odabent és már nem az leszek, aki voltam, de ennek így kell lennie. Az is lehet, hogy _______-t örökre elveszítem, de megeshet, hogy még erősebb lesz a kapcsolatunk, mint volt. Majdnem ugyanannyi időt töltök távol tőle, mint amennyit vele lehettem. Vajon bírni fogja? Megannyi kérdés fogalmazódott még meg bennem, melyre kétségbeesetten akartam válaszokat találni, mindhiába. Már csak magam vagyok és bár ______ testben ott van mellettem, nem tudhatom, hogy meddig tart ki. Búcsúcsókot váltottunk, mely nekem hatalmas fájdalom volt. Két perc tömény szenvedés, mert sosem akartam elengedni.
Levetkőztem a SE7EN énemet és Choi Dong-wook lettem mindenki számára. Egy közember, aki nem részesül különleges bánásmódban. Felszálltam a buszra és egy hétköznapi katona bőrébe bújva vártam, hogy elteljen a két év.

Hero (T.O.P.)

Édes álmom volt az éjjel. Choi Seunghyunnal találkoztam egy klubban és őrült módon táncoltunk. Meghívott pár italra és az este további részét együtt töltöttük. Felmentem a lakására, ahol tőle nem várt módon, vadul és szenvedélyesen tett magáévá. Bármily hihetetlen álom is volt, mégis nagyon beleéltem magam. Mikor reggel kipattant a szemem egy ismeretlen szobában ébredtem fel. Fejfájás gyötört és semmire nem emlékeztem az utóbbi napból. Egy ismeretlen szobában találtam magam, amely kísértetiesen hasonlított az álmomban szereplőre. Körülnéztem, de mivel nem láttam semmi ismerőset és egyedül voltam, eléggé megrémültem. Kipattantam az ágyból, de nem a saját ruhám volt rajtam. A bugyi stimmelt, de egy nagyméretű férfipólót viseltem felül. A székre pillantva megláttam azt a ruhát, amiben előző nap voltam. Ijedten kaptam fel a cuccaimat és eszeveszettül kezdtem kapkodni és az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem a szobából és egy hatalmas nappali fogadott, ami minimalista stílusban volt berendezve. Letisztult, drága bútorok, melyek teljes mértékben harmonizáltak egymással. Látszott a szobán, hogy rengeteg pénzt, időt és energiát fektettek a berendezésbe. Körülnéztem, hogy megtaláljam a bejárati ajtót, mikor megpillantottam egy addig számomra ismeretlen alakot a konyhában. Lassan, óvatosan indultam meg felé. Nem vett észre, mivel az ablakon kívül talált valami számára rendkívül érdekes dolgot, így nekem háttal állt és bambult.

Ott állt előttem az az ember teljes életnagyságban. Kicsit közelebb lépve éreztem bőre édes illatát, ami keveredett a Dior parfümmel, a cigarettával és a mentolos rágóval, amit épp fogyasztott. Kissé izzadt teste bódító látvány volt, még akkor is, ha tudtam, csak egy félredobott játékszer vagyok számára. Nyilván az álom az előző éjjeli események jelentek meg álmok képében az elmémben. Elképesztő. Lefeküdtem Choi Seunghyunnal. Igazából ez még nem biztos, de nagy rá a valószínűség, hogy nem csak az agyszüleményem az, hogy együtt töltöttük az éjszakát. Meg akarom tudni, hogy mi is történt pontosan. Nem mehetek úgy el, hogy nem tisztáztam magamban a dolgot. Még akkor is, ha neki nem jelentett semmit az egész, nekem szükségem van arra, hogy tudjam, mi is történt igazából. A legnagyobb problémám azonban mindig is a félelem volt. Mindenhez hatalmas lelki erő kellett, még ahhoz is, hogy elmenjek bulizni a sok idegen ember közé, így egy teljesen ismeretlen helyen ébredni egy idol hálószobájában nem épp olyan biztonságos, mint amit megszoktam. 


- Se-Seunghyun...- kezdtem halkan, de nem felelt- Seunghyun!- koppintottam meg vállát, mire már észrevett.
- Mióta állsz itt?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Nagyon belemerültél a park bámulásába.
- Igen, de ez nem fontos. Kérsz valamit reggelire....
- _____. __________ vagyok.
- Értem. Szóval kérsz valamit enni?
- Nem, köszönöm, de egy kávé jól esne.

Olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Azelőtt még sosem beszéltem vele, és hogy nem tudom, mi történt az este, elég kínos ez a beszélgetés nekem. Nem akartam hálátlan lenni, mert lehet, hogy csak hazahozott. Nem támadhattam le, hogy 'Jaj Tempo tegnap jól megdugtál, vagy csak álmodtam?', szóval nem tudom, mi legyen. Muszáj volt megszólalnom, így kinyögtem, amit akartam.

- Seunghyun! Tudom, hogy kínos, de fogalmam sincs, mi történt tegnap. Elmondanád?
- Persze, de hívj csak Tabinak. A Seunghyun túl hivatalos.
- Oké, persze, Tabi...
- Szóval tegnap próbáltam kicsit kiszellőztetni a fejemet, mikor láttam, hogy össze-vissza csámpázol az utca közepén, miközben vagy tíz kiéhezett pasi követett és fogdosni próbált. Nekem úgy tűnt, hogy csak az alkohol hatására nem tettél semmit, nem is hiszem, hogy tudtál volna. Így hát odamentem, átöleltelek mondván, hogy a barátnőm vagy. Haza hoztalak és segítettem átöltözni, aztán kint aludtam kanapén.
- Istenem, de gáz! Akkor nem történt semmi... komoly?
- Nem. De miért törtél le? Vagy azt hitted...
- Nem! Dehogy! Semmit sem akarok tőled. - tiltakoztam hevesen, bár nem volt túl meggyőző.
- Rendben. Ha nem haragszol, akkor most...
- Tudom, tudom. Mennem kéne. Ne haragudj, hogy zavartalak és majd találkozunk. Vagyis nem, nem találkozunk. Szia. - botorkáltam ki a lakásból zavartan.
- A ruhád.
- Öhm mi?
- Nem akarsz felöltözni? Bár engem nem zavar, ha fehérneműben és pólóban lépsz le, és a többi pasi is örülne a csinos kis fenekednek, de nem hiszem, hogy te is repesnél a boldogságtól. - mosolyodott el.
- Ja, igen. Nem baj ha...
- Nem, dehogy. Öltözz csak vissza.
- Köszönöm. - hajoltam meg.

Kutyafuttában kapkodtam fel magamra a cuccokat, hogy tényleg hamar eltűnhessek Seunghyun életéből. Olyan gyorsan, ahogyan belecsöppentem. Nem tudtam, hogy a kulcsomon kívül volt-e valami más nálam, de nem is érdekelt, csak spuriztam kifelé az ajtón.

- Köszönöm a segítséget és a reggelit. - hajoltam meg, majd kisuhantam az ajtón.

Nem is hagytam lehetőséget a válaszadásra, inkább hazaindultam. Fogalmam sem volt, hogy hol is vagyok pontosan, de a metróval egy órás bolyongás után hazaértem. Elkönyveltem magamban, hogy ennél nagyobb idiótának talán még sosem tűntem senki előtt. Gondolom egy kiéhezett kis ribancnak nézett, mikor kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy semmi nem történt köztünk. Bár nem is baj. Soha többet nem látom az életben és ha lett is volna valami, a pia miatt úgyis elfelejtettem volna. De azért nem tudom, talán jobb is így. Az önbecslésemnek az lett volna a legjobb, ha itthon maradok a kis seggemen és nem kísérget senki sehova.

Otthon kicsit rendbe szedtem magam; letusoltam, ettem pár falatot meg bevettem egy fejfájás csillapítót. Sikerült aludnom pár órát, ami igazán jól esett. Hangos kopogásra, kiáltozásra és nyögésre keltem. Kérem, valaki! Nem tudtam, ki lehet az, ezért csak résnyire nyitottam az ajtót. Mikor megláttam, hogy a tegnapi megmentőm szenved véres pólóval, azonnal lefektettem a kanapéra és bezártam az ajtót. Hoztam az elsősegélydobozt és levettem pólóját.

- Te? - préselte ki magából halkan, halvány mosoly kíséretében.
- Igen, én. - mosolyogtam vissza - Most én mentelek meg. Mi történt?
- Utcai verekedés. Csak segíteni akartam...
- Te mindig a hőst játszod?
- Nem. - nevetett- De ne nevettess, mert fáj.

Lefertőtlenítettem sebeit, majd bekötöztem. Hoztam neki vizet és fájdalomcsillapítót, borogatást tettem feldagadt arcára. Ott akartam hagyni, hadd pihenjen, de elkapta a lábamat. Nem rántott meg, csak éreztem kezei érintését a bőrömön.

- Még ne. Kérlek! - nyöszörögte.
- Mit szeretnél? Szükséged van valamire?

Nem értettem, mit is szeretett volna pontosan. Gondoltam éhes, vagy nyomja a kanapé. Felkönyökölt és ülő pozícióba helyezkedett. Fedetlen felsőteste most még inkább zavarba hozott majdhogynem fullasztó közelsége miatt. Elfordította fejét, így egy nyakán tátongó mély sebbel találtam magam szembe.

- Ne haragudj, nem vettem észre. - mondtam zavartan, s visszahoztam a kötszert és a fertőtlenítőt.
- Ugyan, köszönöm, hogy segítesz nekem. Senki nem nyitott ajtót.
- Honnan tudtad, hogy itt lakom?
- Nem tudtam, ez a sors. - szisszent bele kissé.
- Sajnálom, máshogy nem megy.
- Tudom, ne is törődj velem.

Közel hajoltam nyakához, hogy jól lássam, mit is csinálok éppen. Mikor felpillantottam, a velem szemben ülő Seunghyun épp az arcomat fürkészte. Miután találkozott tekintetünk, képtelen voltam nem a gyönyörű szemei bámulni. Szépen, lassan közeledett és ajkamra tapasztotta az övét, majd nem sokkal később már nyelve járta be szám minden kisebb szegletét. Hazudnék, ha azt mondom, nem esett jól, de eszembe jutott, ki is őt, így eltoltam.

- Ne...- súgtam szájánál még csukott szemmel.
- Mi a baj?
- Nem kell, hogy így köszönd meg, amiért segítek. Nem szeretem, ha megszánnak.
- Nem szánalomból csókoltalak meg. Már tegnap este megtetszettél. Csinos vagy és még becsiccsentve is aranyos, ráadásul, ahogy látom, segítőkész és gondoskodó is. Bolond voltam, hogy reggel hagytalak elmenni, sőt, majdnem kidobtalak. Sajnálom.
- Ne kedveskedj nekem. A végén még elhiszem, amit mondasz, és egy örökkévalóságig reménykedem a folytatásban, ami nyilvánvalóan nem lesz.
- Azt hiszed, csak egy éjszakás kalandra kellenél? Reménykedj a folytatásban, mert ha rajtam múlik lesz.
- Majd meglátjuk. Mindenesetre ma itt maradsz, pihenésre van szükséged.
- Köszönöm, angyal vagy.

Másnap már a reggelit csináltam, mikor felkelt a kis hős. Hangosan nyögött egyet, mikor nyújtózkodott. Meg tudnám szokni, hogy mellette ébredjek.

- Jó reggelt angyalkám. - puszilt arcon.
- Neked is Superman. - nevettem.
- Ez nem volt szép. - durcizott be.
- Az lehet, de ami igaz, az igaz. Tessék, reggeli.
- Köszönöm. Te nem eszel?
- Nem lehet, már így is késésben vagyok.
- Kár. Akkor kénytelen leszel megadni a számodat, hogy kereshesselek. - tömte magába az utolsó falatokat.
- Legyen, de át ne verj!
- Téged soha, angyalkám.

Elkészültem és Seunghyun is összeszedte magát, így egyszerre hagytuk el a lakást. Én jobbra, ő balra. Mindketten mentünk utunkra, és hogy ez a két ösvény találkozik-e a jövőben? Azt már a sorsra bízom.

Emlékek, miket soha sem feledek (Kai)

2011. december utolsó napját írtuk, mikor minden megváltozott. Olyan fordulatot vett az életem, melyre álmomban sem számítottam volna. A "nagy Jongin" nem volt tisztában az érzéseivel.

Az újévet ünnepeltük pár barátommal, akik nem voltak az EXO tagjai. Furcsa is volt, hogy nem valami nagyszabású bulin kellett megjelennem, hanem azokkal lehettem, akik tényleg közel álltak hozzám. Már előre tudtam, hogy kik lesznek ott az este, de mégsem voltam elégedett. Hiányzott valami, vagy inkább valaki. Szükségem volt egy lányra is aznap este. Nem kell félreérteni, nem akartam semmi rosszat, egy éjszakás kalandot, vagy ilyesmit, egyszerűen csak hiányzott az estéről. Felhívtam _______-t, aki barátnőivel töltötte az utolsó napot az évben. Valahogyan át akartam csalogatni, de egyedül nem akart a sok pasi közé jönni, így  két barátnőjét, Grace-t és Ria-t is hozta magával. Hosszas huzavona után végül taxit küldtünk értük, amit persze mi fizettünk. Mindent megért az, hogy ők is velünk bulizhassanak.
Mire megérkeztek, már megalapoztuk a hangulatot pár felessel és egyéb kedvcsináló italokkal, no meg persze pizzával. Igazi újévi kaja. Ahogyan láttam, ők sem voltak már annyira szomjasak, mint alapállapotban szoktak, de mindenkivel lehetett beszélni.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre többet itattam ________-t. Nem is értem miért, csak azt akartam, hogy hasonló hangulatban legyünk végig. A legjobb barátnője, Grace világosított fel a buli eleje felé, hogy _______-nak/nek barátja van. Kicsit meginogtam, aztán úgy voltam vele, hogy úgysem tesz olyat, amit megbánna, hiszen önállóan is képes gondolkodni és cselekedni. Nem féltettem, mert bár fiatal, mégis érett lányról van szó. Ria és Grace elég hamar megfeledkeztek a külvilágról. Ketten elvoltak egymással, közösen kísérgették egymást mindenhova, ami azért volt jó, mert a harmadik személy _______ lett, aki nem ütötte ki magát még attól a töménytelen mennyiségű alkoholtól sem, amit megitattam vele. Mikor már mindketten kellően boldogok lettünk a szeszes italoktól, furcsa dolgok kezdődtek.
Először csak egymás mellett ültünk, majd feküdtünk, miközben a többiek szórakoztak. Éjfél előtt a vállamon vittem le a kertbe, pedig minden gond nélkül tudott volna közlekedni. Elég sokat voltunk kettesben, amit a többiek meg is jegyeztek egy-egy beszólással, mint például ______-nak/nek barátja van, nem tudtad Kai? Hogyne tudtam volna. Ez volt számomra az egyetlen zavaró tényező. Nem tudom eldönteni a mai napig sem, hogy aznap megtetszett, vagy csak az italok hatása, de valami volt köztünk.
Éjfél után nem sokkal csörgött a telefonja. A barátja hívta, aki boldog új évet akart kívánni az ő kis egyetlenének. ______ kiment a konyhába telefonálni, mire én is utánaeredtem. Elkezdtem beszélni hozzá, hátha megzavarom a kis csevejt. Sikerült is, mert a végére az alkoholtól és az én süketelésemtől egy épkézláb mondatot nem tudott kinyögni. Legnagyobb meglepetésemre, csak nevetett ezen, mégis falhoz tolt és kezével befogta a számat. Ismét visszatért az óvodás énem, és megnyalogattam a kezét, mire hangosan felkiáltott. Ne nyalogass már! Ezt persze a vonal másik végén lévő barátja is hallotta, aki csak annyit mondott, Bízom benned. Közben finoman harapdálni kezdtem áldozatomat, így kénytelen volt rövidre fogni a beszélgetést, ami nem is igazából zavarta.
Hajnalban filmet kezdtünk nézni, mikor már kezdett leülni a buli. _______ a kanapén foglalt helyet, egyedül. Megkérdeztem, hogy oda ülhetek-e, mire nyilvánvaló igennel felelt. A film közben fejét vállamra döntöttem, átkaroltam és ujjaival kezdtem játszadozni. Kezét simogattam és pár pillanatra össze-összekulcsoltam az ujjaimat az  övéivel. Látszólag ez a dolog kicsit sem zavarta, sőt, talán élvezte is ezt a gyermeteg játékot.
A kora reggeli órákban együtt taxiztunk haza, egészen Grace házáig. Mivel nem laktam túl messze tőle, így kicsit még bementem hozzájuk. Ria nem maradt sokáig, kicsit összeszedte magát, majd hazaindult józanodni, így hárman maradtunk. A hatalmas ágyon lazán elfértünk, így próbáltunk kicsit regenerálódni. Természetesen én ___________ mellett voltam, akit vagy magamhoz húztam vagy épp a kezemen feküdt. Gondolhat bárki bármit, szerintem nem szerette a barátját igazán. Pár nappal később beigazolódott a gyanúm, ugyanis szakított a pasival, de ennek már fél éve.
Mostanában egy héten legalább egyszer összefutunk Grace-nél, ami mindig máshogy sül el. Nem tudok megbirkózni az érzéssel. Igazából azt se tudom, hogy van-e valami, amit éreznem kéne. Egy biztos, nem az a szimpla haver, inkább valami más. Van, mikor sülve-főve együtt vagyunk, amikor tehetjük, és egy kisebb társaságba verbuválódva szeljük az éjszakákat az utcán, miközben apró célzásokat teszek _______ irányába, és ilyenkor bevillannak az újévi emlékek. Máskor viszont teljesen rideg vagyok vele és szarkasztikus. Bármit mond, belekötök, így inkább meg se szólal olyankor. Volt olyan is, hogy megríkattam, pedig ennyire nem akartam messzire menni.
Egyszerűen képtelen voltam dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kéne bánnom vele. Olyan közös élményeink is voltak, melyeket sosem feledek el, mégis minden olyan bizonytalannak tűnt. Most már döntöttem. Döntöttem, és ezzel valószínűleg fájdalmat okozok neki, mert nem akarok semmi komolyat vele. Egy éjszakánál többre nem terveznék ______-val/vel, viszont ő enné többet érdemelne. Bűntudatom lenne utána, hogy csak otthagyom, mert érzem, hogy ő nem ezt akarná. Sokszor hisztis és nyafka, sőt, van, hogy túlpörög és kisebb dühkitörései is voltak már, de a fél év alatt olyan dolgokat is megtudtam róla, a lelkéről, melyek miatt könnyebben megértem a hangulatingadozásait.
Most itt ülünk egymással szemben, a nyári éjszaka holdfénye világít csak ránk. Társaságban vagyunk, így nem kell egymáshoz szólnunk, de én érzem, hogy legszívesebben millió dolgot a fejemhez vágna, amivel megbántottam, vagy a lelkébe tiportam ez idő alatt. Ő csak néz ki a fejéből, bámul maga elé és rám sem néz. Nem mondtam el neki, hogyan döntöttem, de mégis tudja már. Én próbálom jól érezni magam, de látom, hogy neki ez nem megy. Már nem az a felszabadult, vicces lány, akit megismertem. Lehet, hogy még nem igazán tudatosult bennem, de a szép emlékek már örökké csak emlékek maradnak, mert tönkretettem azt a lányt, aki régen volt. Hitegettem és ok nélkül is bántottam, mikor ő valószínűleg szeretett és mindent megbocsájtott. Összetörtem a szíve azon részét, amely képes volt feltétel nélkül, igazán szeretni. 

Nobody's perfect (Jiyong)

Teljesen átlagos nap a YG-nél. Semmi izgalmas nem történik. Már megszoktam a folytonos interjúkra mászkálást, így ez sem jelent különösebben nagy kihívást. Nem, ezzel nem azt mondom, hogy unom az egészet, csupán fáradt vagyok. Fél háromra volt megbeszélve az interjúm, így negyed háromkor már ott voltam a helyszínen. Szeretek pontos lenni.

- Annyeonghaseyo! -hajolt meg az újságíró hölgy- Shin Hyorin vagyok.

Igazából nem nevezhetném hölgynek, inkább fiatal nő. Huszonéves lehet.

- Annyeonghaseyo! - hajoltam meg én is- Kwon Jiyong.
- Remélem kezdhetjük. Egy mélyrehatóbb interjúról volt szó, szóval igyekszem nem túl indiszkrét dolgokat kérdezni, de van, amit muszáj. - szabadkozott előre.
- Rendben. Semmi gond, tudom mi a dolgod. Kezdjük, ha gondolod. - mondtam monoton hangon.
- Minden rendben van?
- Persze, semmi gond.
- Szóval...Idol vagy, ami tudjuk, hogy hatalmas öröm és kihívás is egyben. Tudsz így teljes életet élni?
- Nincs olyan sok idol, aki elmondhatná magáról itt, Koreában, hogy jó párkapcsolatban él, vagy hogy teljes az élete és boldog. Én boldog vagyok, de nem teljes az életem.
- Mi az, ami hiányzik belőle? Megvan a kihívás és a fényűző élet. Sok barát és nők. -na szép, eddig mindenki ezzel jött.
- Haha. Ez csak a látszat. Tudod, a kihívásban tényleg igazad van. Sokszor az kihívás, hogy kamerák és rajongók nélkül eljussak egyik interjúról a másikra. Ettől függetlenül a dalszerzés igazán fontos nekem. Ebben élhetem ki magam. Ha valamit el akarok mondani a világnak, azt a zenén keresztül teszem. A fényűző élet nem sokban segít. Nyilván nélküle nem élhetnél a divat iránti szenvedélyemnek, de sokszor szaladhat el miatta az emberrel a ló. Barátokat tekintve persze, vannak, de mostanában már csak a YG-ben dolgozókkal tartom a kapcsolatot. Sajnos nem mindig van időm a barátaimmal lenni és ezt sokan nem értik meg.
- Az utolsó dologról nem nyilatkoztál. Hiszen ott vannak a nők, akik döglenek érted, és rengeteg közül választhatnál, mégis úgy tudom, szingli vagy.
- Igen, nos régebben kiélveztem az egészet és szégyen vagy sem, sok egy éjszakás kalandba ugrottam fejest, mondván, ha jó a szex, majd kialakulhat valami. Ma már okosabb vagyok és tudom, hogy ez nem így működik. Ahhoz kölcsönös szimpátia kell, nem pedig rajongás. Mikor már régóta együtt vagy valakivel és annyira szereted, hogy mindent megadnál neki, az egy egészen másfajta rajongás. Sokan nem értik a különbséget.
- Tudom, mire gondolsz. Nem elég, hogy szeressenek, el kell érned egy olyan szintre, mikor képes vagy te is szeretni a párodat és elviselni, sőt élvezni, ha szeretnek. És ez nem egyszerű feladat.
- Pontosan erre gondoltam. - mosolyogtam.

Furcsa volt, hogy pár mondatomból rögtön leszűrte, hogy miről beszélek, mikor nem is ismerjük egymást. Először, mikor ezt mondtam T.O.P. barátomnak, ő sem értette meg, mire is akarok kilyukadni.

- Most egyszerre több millió lányban ébresztetted fel és oltottad is ki egyszerre a reményt.
- Nézd, nem fogom hitegetni őket. A megszállott rajongókat is ugyanúgy szeretem, mint a többit, hiszen ők éltetnek és ők képesek felemelni az egekig. Viszont azt nem tudom elképzelni, hogy egyszer az egyik legfanatikusabb rajongómmal kézen fogva tolom a babakocsit Szöul utcáin.
- Sokan nem látják ennek az egésznek az árnyoldalát. Milyen a mindennapjaidat kamerák kereszttüzében élni?
- Vicces. -lett egyre jobb kedvem- Van, amikor sportot űzök abból, hogy lerázzam a paparazzikat, bár szerencsére ez nem Amerika, így nem kell attól tartanom, hogy kínosabbnál kínosabb képek kerülnek napvilágra. Igazából, nem bánom, hogy annyira követnek, mert már megszoktam. Hibázom, ugyanúgy, mint a többi ember, és mikor erről tanúbizonyságot is teszek, boldog vagyok. Nem akarok egy olyan képet kialakítani magamról, ami nem én vagyok. Inkább lássák, hogy újra meg újra elbukom, majd felállok, minthogy azt lássák, hogy az, akit szeretnek, tökéletes. Nem vagyok az.
- Ha már a hibáknál tartunk. Akarva, akaratlanul is meg kell említsem a múltban történt kisebb-nagyobb ügyeidet. Tudom, hogy ez a múlt és ami volt, elmúlt, de mégis mély nyomot kellett hagyjanak benned azok az emlékek, amiket akkor szereztél. Gondolok itt a Japánban történt marijuana-s ügyre, vagy a Shine A Light nevet viselő koncerted után kerekedett botrányra, amikor a kiskorú rajongóid megrontásával vádoltak. Hogyan sikerült feldolgoznod a történteket?
- Nem volt egyszerű. Valóban nem. Mikor azt mondták, megrontom a fiatalságot, elgondolkoztam. Leültem és átgondoltam, hogy mit is csinálok jól és rosszul. Hogy jó úton haladok-e. Kicsit visszavonultam, írtam és próbáltam nem sokat szerepelni a nyilvánosság előtt. Aztán kaptam különböző leveleket a rajongóktól, miszerint nem kéne leállnom és rengeteget jelent nekik a zeném és az, amit csinálok. Ez akkor olyan mértékű lelki erőt adott, amivel tovább tudtam folytatni az egészet.
- Gondolom nem könnyű beszélned erről, de a családoddal úgy tudom, nagyon jó viszonyban vagy. Ők is segítenek ilyen esetekben talpra állni, döntést hozni?
- Természetesen igen. Édesanyámmal nagyon közel állunk egymáshoz, de sajnos nem vagyok olyan jó fia, mint amilyet érdemelne. Az lenne a minimum, hogy minden nap felhívom, és megköszönöm neki azt, hogy életet adott, felnevelt és a mai napig óv és vigyáz rám. Sajnos ez nem történik meg. Nagyon hiányzik, és szörnyű, hogy nem tud úgy részt venni az életemben, ahogyan szeretném. Emiatt sokszor bűntudatom van. Persze próbálok segíteni neki és amikor csak lehet beszélni vele, meglátogatni, de ez nem megy. Mindig azt mondja, hogy büszke rám és megérti, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, de fáj, hogy ténylegesen nem tartozunk úgy össze, mint régen. Mindig számíthat rám és én is rá, de nem ugyanaz. - gyűltek könnyek a szemembe.
- Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Fejezzük be, jó? Nem kíméltelek, igazán sajnálom. - mentegetőzött.
- Semmi gond, ez a munkád és megértem. De tényleg nehéz. - törölgettem könnyeimet.

Úgy láttam, őt valóban érdekli, hogy min megyek keresztül és mit élek át egy ilyen beszélgetés alatt. Nem egyszerű erről beszélni, főleg, hogy mindenről kérdezett, amire nem vagyok büszke. A családra, a botrányaimra és a nőkkel való kapcsolatomra. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyi hibám is van igazából.

- Tudom, nekem sem egyszerű, de sosem hittem volna, hogy mennyi terhet kell cipelned.
- Miért? Mi történt veled? Már ha nem vagyok indiszkrét.
- Ugyan, nem vagy az, de nem terhellek a saját problémáimmal. Van így is neked elég.
- Nem. Mondd el kérlek. Komolyan érdekel.
- Rendben. Hét éves korom óta anyával élek együtt, akivel sosem volt felhőtlen a viszonyunk. Folyton öltük egymást mindenért. Apám otthagyott minket, megcsalta anyát, és csak ritkán találkozott velem, mert az új nője tiltotta tőlem. Ő pedig nem állt ki azért, hogy tarthassa velem a kapcsolatot úgy, ahogyan kéne, nem állt ki értem. Aztán az első kapcsolatomban úgy megbántottak, hogy azóta képtelen vagyok igazán megbízni a férfiakban. Meg talán apám miatt is, nem tudom biztosan. Úgy hülyítettek, hogy nem tudtam arról, hogy én vagyok a második, a tartalék, és mikor kérdőre voltam, nem engem választott. Összetörtem. Azóta is próbálom összerakni magamban a kis darabokat, de nehéz, ha utána mindenkinek csak a szex miatt kellettem. Remélem,  kevésbé érzed nyomorultul magad. Hidd el, nem vagy egyedül, bár az én problémáim jelentéktelenek a tieid mellett. - szipogott halkan, mosolyogva.

Tökéletesen meg tudott érteni, mikor a szerelemről beszéltem. Már tudom miért. Mert ő is szenvedett. Tudja mi az, hogy fájdalom. Ugyan nem úgy, és nem azt érzi, amit én, de megért. Az ő élete nem olyan kilátástalan, mint az enyém. Csak nem bízik. Már én sem tudok, mert apró kis cafatokra szed minden és mindenki, bármit is mondok. Nyilvánvaló, hogy nem fogok meghátrálni és megadni magam. Ha másért nem, a rajongókért csinálnom. Jelenleg ők éltetnek csak és kizárólag.
Álmodozhatom én a tökéletes nyugalomról, de ez már sosem következik be. Talán eladtam magam a médiának, talán nem, ezt nem tudom megmondani. Ha meg is tettem, nem gondoltam végig. Tizenéves kis taknyosként kezdtem és most itt állok, hulla fáradtan és az idegösszeomláshoz közel. Sokszor csak azért megyek olyan közel a rajongóimhoz, mert ők igazán szeretnek és nem tudok megbirkózni azzal a magánnyal, amivel együtt élek. Azt szokták mondani, hogy az igazi művészek mindig szenvednek és sosem olyanok, mint egy közember. Ebben egyet kell értenem. Csak mosolyogni és tettetni, hogy nincs semmi baj, jól vagy. Ez az egyik legnehezebb dolog.


- Jiyong! Én... köszönöm, hogy elmondhattam.

Ez után muszáj volt megölelnem. Valahol sorstársak vagyunk.

- Tudod, Jiyong. - vette fel táskáját- Te egy halandó vagy, tele hibákkal... mégis tökéletes. - ment el mosolyogva.

Sorry, I'm a bad boy (T.O.P.)

Már három hónapja voltál együtt barátoddal, a Big Bang rapperével, Choi Seunghyunnal. Nem mondhatjátok, hogy régóta ismeritek egymást, mert egy közös barátotok buliján ismerkedtetek meg, úgy fél éve. Ez nem egy barátságból kialakult románc lett, bár eleinte azt hitted, csak haverok lesztek. Épp egy csúnya szakítás után akartál kimozdulni, mikor a legjobb barátnőd elrángatott a bulijába. Tabi rögtön megfogott gyönyörű szemeivel és megnyerő személyiségével. Azon nyomban elfelejtetted az előző idiótát, mihelyst beszédbe elegyedtetek. Meg tudott nevettetni és komoly dolgokról is tudtatok beszélni, ami nagyon tetszett neked. Párszor randiztatok és mivel minden tökéletesen alakult, hivatalosan is egy párt alkottok, de ennek már három hónapja. Nemrég összeköltöztetek és minden a legnagyobb rendben. Semmi vitátok nem volt. Minden tökéletes...

Igazából ez kicsit aggasztott is, mert annyira hasonlítottatok, hogy minden felmerülő kérdésben könnyen döntöttetek, hiszen azonos állásponton voltatok. Szuper, hogy nem kaptok össze minden apróságon, de túl jófiú. Nem csinált soha olyat, amiben nem volt biztos, mert nem kockáztatott. Igaz, nem vagytok már tizenévesek, de korántsem öregedtetek ki a szórakozásból, az őrültségekből és az önfeledt bulikból.

- Tabiiiiii! - nyávogtál.
- Igen, édesem?! - nyomott puszit a szádra.
- Nem akarunk csinálni valamit?
- Mire gondolsz? Kimozdulunk, nem?
- Persze, és jól érzem magam a kerti partikon meg a YG-s rendezvényeken, de valami extrábbat is szeretnék.
- Extrábbat? Mint például?

Idegesített az értetlenkedése és igazából nem is bántad, hogy vitát szíthatsz, mert túl nyugis volt már az életetek.

- Elegem van abból, hogy az ötvenévesek cuki, nyugis életét éljük! Szeretnék több kalandot, őrültséget és féktelen szórakozást. Utálom, hogy nem vagyunk olyan hevesek, mint amilyenek lehetnénk. Nekem ennél szenvedélyesebb élet kell. -fakadtál ki, mire Tabi elvonult.

Igazából nem akartad megbántani, de már muszáj volt kiadnod magadból ezt az egészet. Három hónapja gyűlt benned a sok kis apróság. Először nagyon csábító volt, hogy minden olyan tökéletes körülöttetek, de mára már túl sterilnek érezted az egészet, mintha fullasztó burokban lennél, amit egyébként imádsz, mert azzal az emberrel kerültél fogságba, akit a világon a legjobban szeretsz. A kifakadásod után kissé bűntudatod volt, hiszen még sosem említetted Tabinak, hogy neked ez nem elég, így lehetősége sem volt változtatni, mert az apró, romantikus gesztusoknak is nagyon örültél és ki is mutattad tetszésedet.

Úgy egy óra múlva valaki hangosan dörömbölt az ajtón. Nem értetted, ki az, hiszen nem vártál vendéget, Tabi meg nyilván nem fog kopogni, mikor hazamegy. Kicsit idegesen kiáltottál ki az ajtó előtt álló türelmetlen vendégnek, mert nem szűnt a dörömbölés.

- Megyek már! Hallom! - csoszogtál oda- Igen?! - mondtad flegmán, csukott szemmel.

Amint befejezted a kis színjátékodat az idegen eltakarta a szemedet, befogta a szádat és leráncigált a parkolóhoz. Sikítani nem tudtál, de még csak nem is láttad a támadódat. Mikor leértetek, elengedett az idegen, mire kaján mosollyal alsó ajkadra haraptál.

- Ülj fel, édes! - utasított a bőrdzsekis Tabi a motoron.

Nem kellett kétszer mondani, azonnal felpattantál mögé és nem érdekelt merre visz, csak élvezted az utat, a szelet és azt, hogy a szerelmedbe kapaszkodva róttátok az utakat. Fél órás út után megálltatok és lepattantatok a motorról. Egy hegy lábánál voltatok, s izgatottan nézted a túrázókat. Sejtetted, mi fog következni.

- Ezt...miattam...csináltad...? - kérdezted, minden szó után egy puszival meglepve.
- Azt mondtad, nem vagyok elég spontán és őrült. Akkor tessék. Nem mertem az lenni, mert eddig csak nyávogós barátnőim voltak, de tudom, hogy te más vagy.
- Hé! Én minden énedet szeretem. Bármit is teszel, az te vagy és én ezt köszönöm neked. - bújtál hozzá.
- Ugye tudod, hogy még mikor macsó rossz fiús énem kerül az előtérbe, akkor is ugyanúgy szeretlek?
- Persze, Tabi. Én is nagyon szeretlek.